Véget ért az olajbőség korszaka. Az otthagyott szénbányákat újra megnyitják, építik az első magyar atomerőművet. Az olaj szédítően gyorsan drágul, egyre többet fordít a világ a megújuló erőforrások kihasználására. Ennek jegyében kezdődtek meg a munkálatok a magyar-csehszlovák együttműködéssel épülő Gabčíkovo (Bős) – nagymarosi vízlépcsőrendszer harminc év óta formálódó tervének megvalósítására.

Ha minden a tervek szerint halad, az évtized közepére-végére új ruhába öltözik a Felső-Duna. A kusza erdők, a termőföldek, a szeszélyesen kanyargó folyó helyén kialakul a mérnöki táj.

A rendszer két összehangoltan működő vízlépcsőből áll. Az egyik Nagymarosnál a Duna medrében épül. A másik vízlépcső számára 25 kilométer hosszú új medret építenek a Csallóközön át, az úgynevezett üzemvízcsatornát, amelyben a legnagyobb vízszint magasság Gabčíkovónál lesz, 16 méterrel a terep fölött. Az üzemvízcsatorna kiágazásánál a régi Duna-medret a Dunakilitinél épülő duzzasztóművel rekesztik el, fölötte alakul ki a hatvan négyzetkilométer területű, 240 millió köbméteres tározó, amely egésze Pozsonyig terjed.

Az erőművek évente 3,6 milliárd kilowattóra áramot termelnek, amelynek jelentős része csúcsenergia. Napközben ugyanis a tározóban gyűjtik a vízhozam egy részét, 60 millió köbmétert, amit a gabčíkovói erőműnél néhány óra alatt engednek le, a csúcsigényeknek megfelelően. A magyar állam a beruházás költségein felét, 32-38 milliárd forintot vállalva, a termelendő energia felére tarthat igényt.

A helyzet azonban nem ilyen egyszerű. A hatvanféle elképzelés közül hajdanában kiválasztott fenti megoldás ugyanis – bár energetikailag kedvező –, gazdaságilag sem elhanyagolható káros környezeti hatásokkal jár. A tervezők és beruházók, ilyen-olyan okokból, a költségek és következmények nagy részét másokra igyekeznek hárítani. Ezeket a kérdéseket pedig nekik kellene megoldaniuk. Egy ilyen nagy beruházásnak elsősorban az ország érdekeit és a nép hasznát kell szolgálnia. Ne legyenek olyan hátrányai, amelyeket az utánunk érkezőknek kell majd kijavítani.

Többcélú hasznosítás

Hazánkban a kedvezőtlen természeti adottságok miatt a vízerő kiaknázásának egyetlen útja a többcélú hasznosítás. A vízerőművek építését más vízgazdálkodási ágazatokkal összekapcsolva a költségek a várható haszon arányában oszthatók meg. Figyelembe véve az energiatermelés, hajózás, öntözés, vízellátás stb. érdekeit, kellő körültekintéssel kialakítható az optimális megoldás.

Úgy tűnik, mindezt a tervek is figyelembe vették.

Az Országos Vízügyi Hivatalnak „A vízgazdálkodási nagy létesítmények hosszú távú fejlesztésének koncepciója” című kiadványában (1979) ezt olvashatjuk:

„A vízlépcsőrendszer a magyar népgazdaság fejlődéséhez a Pozsonytól Budapestig terjedő Duna-szakasz természetes vízenergiáját hasznosítva 440 MW teljesítmény mellett évi 1,8 milliárd kWó energiatermeléssel, a Duna-bizottság ajánlásainak megfelelő 210 km hosszú víziútfejlesztéssel, továbbá 180 km hosszú árvízvédelmi töltéskorszerűsítéssel járul hozzá. Megalapozza az érintett terület infrastrukturális továbbfejlesztését vezetékes vízellátó hálózat, egységes belvízrendszer kialakításával, a védelmi biztonság fokozásával, valamint a természeti környezet megóvása és tervszerű fejlesztése révén.”

Mindez nagyon szép és jó lenne. De hogyan fest ez esetben a komplexitás?

A maximális energiatermelés érdekében Nagymaros fölött az eddigi legmagasabb árvízszint fölé duzzasztják a folyó vizét. A gátakat emiatt óriási költséggel meg kell erősíteni-magasítani. Ezt most úgy nevezik: „árvédelmi töltéskorszerűsítés”.

A maximális energiatermelés érdekében óriási költséggel üzemvízcsatorna épül a Csallóközben. Ezt most úgy hívják: „víziútfejlesztés”.

A maximális energiatermelés érdekében a felduzzasztott folyó mentén az elszivárgó vizeket össze kell gyűjteni és vissza kell emelni a folyóba. Ezt most úgy nevezik: „egységes belvízrendszer kialakítása”.

A maximális energiatermelés érdekében elterelik a Dunát. A szigetközi ásott és fúrt kutak így kiapadnak, ezért a lakosságot majd más módon kell ellátni ivóvízzel. Ezt most úgy hívják: „az érintett terület infrastrukturális fejlesztését megalapozó vezetékes vízellátó hálózat”.

A maximális energiatermelés érdekében végzendő természetátalakítás következtében jelentős területen megbomlik a hidrológiai és biológiai egyensúly. Több mint 180 gerinces faj fontos élőhelye pusztul el. Csökken az élelmiszertermelés. Az egyre több gonddal küszködő ivóvízellátás nehéz helyzetbe kerül. Ezt most úgy nevezik: „a természeti környezet megóvása és tervszerű fejlesztése”.

Mindez azért alakulhatott így, mert annak idején, amikor összehasonlították a vízerőmű-rendszer különböző tervváltozatait, lényegében csak az energiatermelés érdekeit vették figyelembe.

Az állásfoglalás egyértelmű: „A magyar-csehszlovák közös Duna-szakasz hasznosítására többféle elgondolás merült fel. A leggazdaságosabb hasznosítási séma nyilván az, amely a Bratislava-Nagymaros közötti szakasz teljes energiáját a lehetséges legnagyobb mértékben kihasználja. Ezt a célt egy, a Bratislava alatti hullámtéri tározóval egybekapcsolt üzemvízcsatornás vízerőmű és a vele együttműködő nagymarosi vízerőműből álló rendszer biztosítja.” (OMFB szakértői jelentés, 1962.)

Külön gond, hogy a gyorsan fejlődő hőerőművek árnyékában a költséges beruházásokat igénylő vízerőművek gazdaságossági mutatói egyre kedvezőtlenebbül alakultak.

A mítoszt, hogy ez a koncepció mégis gazdaságos, ennek ellenére fenntartották, egy olyan trükk segítségével, amely az összes költség egyre nagyobb hányadát terhelte a „komplexitásban” részt vevő egyéb nemzetgazdasági ágakra, az energiaköltségek valóságosnál alacsonyabb szintjének kimutathatósága érdekében. Így például 1960-ban még az összköltség 7,8 százalékát kellett volna a hajózásnak viselnie. 1977-ben már 16 százalékos arányt kellett vállalnia, bár az egyes ágazatok számára előirányzott „hasznosítási séma” arányai nem változtak! „A költségeknek az egyes ágazatok közötti helytelen megosztása az ágazati beruházások értékelését eltorzítja, azok fejlődését helytelen irányba téríti, és hibás döntéseket eredményezhet” – írta 1977-ben dr. Kertai Ede és Mátrai István a „Vízfolyások több célú hasznosítása” című jegyzetben.

Úgy tűnik, itt is erről van szó. Vissza kell hát térnünk az erőmű megépítésének környezetvédelmi problémáira. Nem azért, hogy kiszámoljuk, hány forintot ér a madárfütty, hanem azért, hogy képet alkothassunk arról, milyen „mellékhatásokra” számíthatunk.

Vízlépcsők és környezetük

 „A vízenergia termelése a napenergiához hasonlóan teljesen környezetbarát technológia” — olvashatjuk a Magyar Vízgazdálkodás tavaly februári számában.

Mennyire igaz ez az állítás a bős—nagymarosi esetben? Milyen környezeti hatásokra számíthatunk, ha az eredeti tervek válnak valóra?

A vízlépcsőrendszer megépítése után a Szigetközben 14 125 hektáron talajvízszint-süllyedés várható. Ennek mértéke a becslések szerint 1–4 méter lesz, tehát a talajvíz véglegesen elhagyja a fedőréteget. A szigetközi virágzó mezőgazdaság így súlyos helyzetbe kerülne. Ennek megelőzésére már kezdetben is készültek tervek, de egyikük sem igazán kielégítő. Az újabb elképzelések szerint a tározó gátja alatt átszivárgó vízzel pótolnák a hiányt. A várható hozam azonban eleve kevés, ezen felül, egy része leszivárog az elhagyott főmederbe. A gátak alatti szivárgás pedig még csökkenni is fog, a szennyezések okozta eltömődés miatt.

A „csúcsüzem” előnyeinek misztifikálása következtében a tervezők minden csepp vizet nagy veszteségnek könyvelnek el, ha az nem az erőművön folyik át. Ezért mereven elzárkóznak minden olyan javaslat elől, amely a régi mederbe több víz beengedését tervezi. Rábai József (Keszthelyi Agrártudományi Egyetem) szerint:

„…sokaknak nem érthető, miért nem lehetett azt megoldani, hogy annyi vízhozamot adtunk volna a felsorolt medrekbe, hogy ez az élővilág szempontjából károsodást nem okozott volna. Erre a válasz az, hogy a közös egyezményes terv már elkészült, tehát a műszaki paramétereket akkor rögzítették, amikor a környezetvédelmi vizsgálatok elkezdődtek.”

Az élővilág említett károsodásának jelentőségét dr. Tóth János (Magyar Dunakutató Állomás) hangsúlyozta a vízlépcsőrendszer környezeti hatásairól rendezett tatabányai konferencián elhangzott előadásában: a vizek élővilágának rendkívül fontos szerepe van a biológiai anyag- és energiaáramlásban. Ebből a körfolyamatból — ha élni akar —‚az emberiség sem léphet ki.

Dr. V. Nagy Imre, a Hazafias Népfront Környezetvédelmi Bizottságának vezetője ugyancsak Tatabányán arra figyelmeztetett, hogy „a korábbi hazai nagyobb vízépítési létesítmények üzemeltetési tapasztalatai alapján ma már ismeretes, hogy a ténylegesen bekövetkezett környezeti változások lényegesen eltérnek a számított és feltételezett helyzettől olyan értelemben, hogy egyes helyeken nem kívánatos elvizenyősödés, míg más helyeken talajvízszint-süllyedés következett be.

Megváltoztak és mindenütt romlottak a duzzasztott szakaszok víz- kémiai és biológiai viszonyai is. Jogos tehát az a törekvés, hogy e vízlépcsőrendszer hatását a várható előnyök és hátrányok szempontjából egyaránt felmérjék”.

Dr. Berecz Ilona és Seres Gyula írják „A vízlépcsők üzemeltetésével kapcsolatos hatósági feladatok és tapasztalatok” című tanulmányukban (Tiszai tanulmányút, 1979): „A tervezői és a beruházói szempontok — úgy tűnik —‚ hogy csak a tározótöltésig terjedtek…“ Lehet ebben igazság, ha az ellenvetésekre egy tervezőmérnök például így válaszolt:

„…a múltkori tatabányai konferencián nagyon sok észrevétel hangzott el, amely csodálatos, számunkra kevésbé érthető kifejezésekkel ecsetelte a várható tragikus helyzetet. Ebben szerepelt ökológiai potenciál, biocönózis, szukcesszió, humán populáció szomatikus biomasszája és így tovább. De nem tudtunk meg egyetlen konkrét adatot sem arra vonatkozóan, hogy ezek mennyire megbízhatóak, tehát hol lehet ezeket a tervezésbe beépíteni. Hogy ne menjek megint a végletekbe, konkrét példára hivatkozom, a kiskörei tározóra, ahol ugyanezekkel a kérdésekkel szembetaláltuk magunkat a tervezés folyamán. Hetvenháromban a vízlépcső elkészült, mondanom sem kell, hogy a legvészjóslóbb előjelekkel. Hét éve üzemel, azóta a legavatottabbak tollából megszületett a vélemény: a kiskörei vízlépcső a vízminőségre kedvezően hatott.”

Az ember azt gondolná, hogy egy vízmérnöknek adott esetben egy műszaki komplexum ökológiai hatásáról is fogalmat kell alkotnia, még ha ez némi lexikonhasználattal és más tudományágak alapelemeinek megértésével jár is: nem kell megtanulnia érte volapükül. Megjegyezzük továbbá, hogy tudomásunk szerint a kiskörei vízlépcső környezeti hatásáról az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalnak sincs ilyen egyértelműen kedvező véleménye, holott ez a szerv is a „legavatottabbak” közé sorolható. Nemzetközi tapasztalatok bizonyítják, hogy ezeket a környezetvédelmi problémákat éppen a gazdasági érdekekre való hivatkozással nem lehet kézlegyintéssel elintézni. A Rajna egy hosszú szakasza mentén a győztes Franciaország az első világháború után üzemvízcsatornás vízerőműveket kezdett építeni, nagy károkat okozva német területeken. Ma már a két állam együttműködik, hogy mentse, ami menthető. Az üzemvízcsatornás megoldásokat végleg elvetették.

Szászi József írja a Magyar Nemzet újévi számában: „…a szakemberek egy része felteszi a kérdést: érdemes volt-e megépíteni a volgai erőműveket? Ellensúlyozza-e a nyereség e természetátalakítási terv árnyoldalait?”

Az általánosságban hangoztatott aggályokon messze túlmenő konkrétsággal merül fel a bős– nagymarosi vízrendszerrel kapcsolatban az ivóvízellátás problémája: hiszen 200 kilométeres szakaszon avatkozik be a Duna életébe, a Szigetköztől Győrön át egészen Budapestig!

Energiát importálhatunk, ivóvizet nemigen

A megfelelő minőségű ivóvíz biztosítása az egész világon — így hazánkban is —‚ egyre nehezebb feladatot jelent. A legtöbb és legjobb ivóvíz nálunk a Duna kavicspartjaira telepített, úgynevezett parti szűrésű kutakból nyerhető. Budapest ivóvizének nagyobb részét a Szentendrei-sziget kútjai adják. Az Észak-Dunántúl regionális vízellátására kiírt pályázatra beérkezett pályaművek zöme elemzésekkel és számításokkal igazolta:

„regionális vízbázisként — távlatban is — csak nyilvánvalóan tartósan utánpótlódó felszín alatti vízkészletek vehetők számításba (parti szűrésű és karszt vizek)” — olvashatjuk a Bíráló Bizottság jelentésében.

A vízlépcsőrendszer megvalósulása esetén a duzzasztott szakaszokon a szűrőrétegbe áramló szennyezés a meglevő kutakat tönkre fogja tenni, további kutak telepítése értelmetlenné válik. Ahol a vízszint süllyed, a kutak hozama csökken. Már az ötvenes években úgy tervezték, hogy az energiatermelés növelése érdekében Nagymaros alatt kimélyítik a medret, „ami a Szentendrei-sziget felső részére tervezett telepek víz- hozamát jelentősen csökkentené, így nem engedhető meg” — írták Budapest vízellátásának távlati tervének összefoglalójában már 1960-ban!

A tervezett szentendrei telepek megépültek, de azóta a Folyami Kavicskotró Vállalat 18 millió köbméter kavicsot kotort ki a kérdéses szakaszon. A vízállás csökkent, a kutak hozama 60–100 ezer köbméterrel kevesebb lett. Ezt a mennyiséget csak milliárdos beruházással lehetne pótolni!

Nagy vita kerekedett abból, hogy milyen szerepet játszott a kotrások irányításában a vízlépcsővel kapcsolatos elképzelés. A tervezők és beruházók szerint az eddigi kotrásokhoz nekik semmi közük (?)‚ az tőlük független építőipari célok érdekében történt, sőt — mivel így a hajdanában kigondolt medermélyítés nagy része végbement — ők már csak ötmillió köbmétert fognak kikotortatni… A kérdés sajnos teljesen akadémikus, ugyanis ha megépül a vízlépcsőrendszer, a hordalékban szegény víz maga fogja kivájni a medret. Az erózió mértéke az ötmillió köbméter többszöröse is lehet. Ezt a tervezők is tudják.

„Mai fejlődésünk abba a szakaszba jutott, amelyben életünknek bizonyos határain túl nem terhelhető, nem feszíthető természetadta feltételeit a szinte vég nélkül növelhető műszaki rész fenyegeti. Világos, hogy ha a természetes oldal adottságai nem növelhetők, a műszaki oldalt kell ehhez alkalmazni” — írja dr. Felföldy Lajos hidrobiológus.

Hogy ez ne csak jámbor óhaj maradjon, ahhoz átgondoltabb, messzebb tekintő intézkedésekre, különféle önös érdekek féken tartására, de főként a népgazdaság egészének szem előtt tartására van szükség. Ha így lesz, bízhatunk benne, hogy nem egy sanyargató sárkányt, egy Dunaszauruszt, „csupán” egy hasznot hajtó vízlépcsőrendszert hagyunk utódainkra.