Kitalátorok

A Királyi Kitalátorok nagy hagyományokkal rendelkező társaságának XVIII. századi lagadói ténykedéséről egy sebészorvos és utazó, bizonyos Lemuel Gulliver ottani főúri vendéglátójának elbeszéléséből tudunk. „Volt neki egy pompásan működő malma alig fél mérföldnyire a kúriától; hatalmas folyó szolgáltatta a vízierőt hozzá; annyit őrölt, hogy családjának s egy csomó bérlőjének is bőven elegendő volt mindig" – írja Gulliver. „Körülbelül hét évvel ezelőtt egyszer csak megjelent nála a Királyi Kitalátorok különbizottsága azzal a javaslattal, hogy malmát a föld színével tegye egyenlővé, építsen másikat a hegy túlsó oldalán, vágasson hosszú csatornát végig a hegygerincen egy vízgyűjtő medence számára; ide a vizet pumpákkal és tolattyúkkal mindenképpen fel kell nyomni, hogy legyen aztán, ami hajtsa a malmot; azonkívül a levegő és a szél ilyen magas régiókban sokkal jobban irritálja a víz felszínét, és így az sokkal alkalmasabb mindenféle mechanikai munkára; különben is a vízesés formájában alázuhanó folyó százszor kisebb térfogattal, százszor nagyobb erővel forgatja a kerekeket, mint az olyan víztömeg, amely egy nívón áll a lapátokkal. Mivel abban az időben elég rossz lábon állt az udvarral – mesélte tovább –, és barátai is nagyon rábeszélték, engedett a felsőbb nyomásnak. Két évig száz ember dolgozott az új vízműveken; az egész munka totális csőddel végződött; a kitalátorok egyszerűen odébbálltak, minden ódiumot persze a gazdára kenve – még azóta is fölényes gúnnyal kacagnak rajta, miközben minden útjukba eső vízimalomnál elölről kezdik a kísérletet, a biztos siker ugyanolyan lelkes garanciájával és ugyanolyan tökéletes kudarccal."1

E különös kompánia igen régóta működik bolygónkon. Több ezer évvel ezelőtt a kitalátorok csatornái és öntözőrendszerei miatt szikesedtek el Mezopotámia termőföldjei, amibe végül belebukott az egész birodalom. Egy másik nevezetes történet a korinthoszi földszoros átmetszése, amit évszázadokon át uralkodók, türannoszok és császárok kitalátorai szorgalmaztak. Bár egy jóslat szerint szerencsétlenség várt arra, aki ki akarta ásatni a csatornát, Julius Caesar és Caligula is támogatta a kitalátorok eme ötletét. Mindkettő gyilkosság áldozata lett, mielőtt elkezdődhetett volna az építkezés. Néró kicsit többre jutott: ő személyesen meg is tette az első kapavágást, és parancsára hatezer galileai zsidó foglyot hurcoltak oda kényszermunkára. A császár egy év múlva meghalt, az építkezés abbamaradt. Két évezreddel később, 1881-ben, I. György görög király jelenlétében ismét nekiláttak a csatorna kiásásának. Az átok ekkor is hatott: az építtetők hamarosan csődbe mentek. Végül 1893-ban sikerült ugyan a földszoros átvágása, de a hajóút korántsem vonzott akkora forgalmat, mint amekkorát a kitalátorok ígértek; manapság a mű leginkább csak turistalátványosság.

A tanulságok időről időre homályba merülnek, a kitalátorok új erőre kapnak; nem árt tehát az emlékezetet olykor–olykor felfrissíteni.2

Gulliver vendéglátója is említi, mennyire lelkesednek a kitalátorok, ha portékájukat dicsérik. Egy 1868 ban megjelent írásban – amely azt is tanúsítja, hogy a kitalátorok hazánkat sem kerülték el – a szerző, Pribék Béla így számol be érzelmeiről: „A vízépítész eszményképe egy lehetőleg egyenes irányú, az év minden szakában megközelítőleg egyenlő vízszínnel bíró folyam; ez eszménykép elérhetésére irányul minden gondolata, s ha annak, elháríthatatlan természeti vagy más akadályok miatt egész valójában létet nem adhat is, legalább oda törekszik, hogy műve azt, a lehetőség korlátain belől, megközelítse. Ily eszményi folyam mintaképét láthatjuk egy tartályokra osztott csatornában. Mi mindent elkövet az építész, kivált ha vízosztó magaslatok vannak, hogy ezen magaslatokon a csatorna felsőbb tartályainak táplálására víztartókat létesíthessen; mily éber figyelmet fordít, mondhatnók, minden csepp víz megnyerésére, mily gazdálkodva bánik a víztartó minden vízparányával, mennyire fölhasználja a természet ezen ajándokának minden előnyeit, mielőtt hatalmából kieresztené!"

Az effajta gazdálkodást híven illusztrálja a Pozsony és Visegrád közötti Duna-szakaszra kigondolt vízerőművek többszöri áttervezése. Erre azért volt a kitalátoroknak szükségük, mert ötleteik sorra elvéreztek a másfajta erőművekkel szemben álló vetélkedésben. Kezdetként, az ötvenes évek elején, úgy gondolták, a folyam elterelése után a közepes vízhozam tizedét hagyják a Duna főmedrében lecsorogni. Bár egy akkori tanulmány szerint emiatt valószínűleg káros mértékben süllyedt volna a talajvíz szintje a meder mentén, a konkurenciával szemben minden kilowattra szükség volt, így hát hamarosan öt százalék lett a tízből, majd egy újabb kudarc után már csak két és fél százalék, azaz majdnem semmi. Ennyi víz folydogálna ma a szigetközi-csallóközi Dunában, ha Magyarország a hazai és túlparti kitalátorok érdekszövetségének engedve maga terelte volna el a folyót. Ami bizonyára meg is történt volna, ha megmarad az időközben összeomlott szovjet birodalom felől jövő legfelsőbb nyomás.

A Gulliver által is említett nyomásra, a Hatalom támogatására a kitalátoroknak nagy szükségük van. Egyrészt mert a vízerőmű-építés tisztán üzleti alapon meglehetősen kétes vállalkozás, ezért nagyon szükséges a finanszírozáshoz a közpénz. Másrészt a másokat – mindig másokat, sohasem a kitalátorokat – sújtó károk miatt tiltakozók ellen is jól jön a felsőbb nyomás, vagy ha az nem használ, a hatalmi erőszak. Egy kitalátor a Mérnök Újságban a következőképp sajnálkozik 2007-ben amiatt, hogy a Duna esetében nem került sor a hatalmi erőszak bevetésére: „A legnagyobb erővel 1988-89-ben folytak a civil megmozdulások, parlamenti viták. Számunkra érthetetlen volt, hogy a legmagasabb szinten állami feladatként jóváhagyott munkánál hogyan jelenhet meg olyan civil kezdeményezés, ami ezt a kiemelt állami feladatot kétségessé teheti, amikor az akkori államhatalomnak minden eszköze megvolt ennek megakadályozására (a rendőrség ezeket a tüntetéseket nem oszlatta fel)." Emlékeztetném az értetlenkedő szerzőt, hogy az akkori állam az idő tájt éppen összeroppanóban volt. Ugyanakkor vigasztalhatja, hogy nem mindig volt ilyen engedékeny a hatalom. A tiszalöki építkezésen kényszermunkára hajtott politikai foglyok lázadását sortűzzel verték le az őrök. A lázadás azért tört ki, mert a foglyok hírét vették, hogy más táborokat, így a recskit is megszüntették, de nekik tovább kellett raboskodniuk és dolgozniuk a kitalátorok nagyobb dicsőségére.3

A mindenkori hatalom megnyerése érdekében a kitalátorok kitalációikat részben úgy próbálták rásózni a közpénzek osztogatóira, hogy mindenféle nem létező vagy erősen eltúlzott járulékos, a villamos energiához adódó gazdasági hasznot ígértek. Kisköre esetében ez az öntözés miatt várható többletbevétel volt, amelyet az adatok manipulálásával alaposan felsrófoltak, ugyanakkor az öntözéshez szükséges beruházások költségét elbagatellizálták. Nem csoda, hogy ezek jó része nem épült meg, és az ígért haszon is elmaradt. A dunai vízlépcsőrendszer esetében a hatvanas évek elején ezért lett az addig kizárólag vízerőműként működő erőműből egy csapásra komplex mű, amely nemcsak energiát termel, de áldását élvezik majd a vízgazdálkodás más ágazatai, fellendíti a hajózást, sőt hozzájárul a vasúti közlekedés korszerűsítéséhez is. Holott rendeltetését a Királyi Vízerőügyi Hivatalban kezdő, igen ambiciózus kitalátor, Mosonyi Emil, akinek a Rákosi-korszakban magasra ívelt karrierje, egy évtizeddel azelőtt még maga is másként látta: „Minthogy a tiszai vízlépcsők építése, pontosabban a duzzasztóművek és hajózsilipek építése az országos mezőgazdasági tervekben az öntözés és vízi szállítás érdekében fel van véve, a tiszai energiatermelést csak a vízerőművek és szerves tartozékaik költsége terheli (...) A dunai vízerőhasznosítás tekintetében merőben ellenkező a helyzet, mert dunai duzzasztóművek és hajózsilipek létesítését még erőszakoltan sem lehet más vízgazdálkodási érdek terhére írni." Mindvégig ebből a nézőpontból folyt a dunai vízerőművek tervezése, vagyis az egyetlen kimutatható termékre, a villamos energiára korlátozták a mű hasznosítását (ennek a része volt a főmederben hagyandó vízmennyiség kétszeri megfelezése is). A kizárólag energiaszempontú tervezés a hatvanas évek elején ért csúcspontjára. Ekkor vált a korábban különállóként tervezett felső-dunai oldalcsatornás erőműből, valamint a visegrádi folyami vízerőműből egy Pozsony alatti síkvidéki tározó hozzáadásával a napi fogyasztás csúcsideje alatt csúcsra járatható vízlépcsőrendszer. A nagy kitalátor, Mosonyi Emil így írt erről 1961-ben: „(...) magyar és csehszlovák tervezőirodák, kutatóintézetek és végül a többször folytatott szovjet konzultációk nyomán az erőművek tervét úgy alakítottuk át, hogy azok minél nagyobb mennyiségű csúcsenergia termelésére legyenek alkalmasak (...) Ehhez a csúcsüzemhez napi tárolótérre van szükség, ami elég kedvezően kialakítható az üzemvízcsatorna kezdete előtt a hullámtéren."  A tervezők korábbi, saját aggodalmaikat is sutba dobó húzása sem volt elegendő a hőerőművek pozíciójának megrendítéséhez. Az sem segített, hogy milliárdos nagyságrendű manipulációval a talpáról a feje tetejére állították az ágazati számításokat. Megalkudtak a hőerőművesekkel - mai kifejezéssel: úgy alakult a mutyi -, hogy csak annyit számítanak fel erőmű-beruházásként, amennyibe egy hasonló szerepet betöltő hőerőmű kerülne, a fennmaradó költséget pedig ráterhelik a vízgazdálkodás más alágazataira, valamint a közlekedésre. Az energiatermelésre maximalizált, minden más szempontot mellőző tervből ekkor, a hatvanas évek közepén lett papíron, néhány tollvonással - mindenkivel jót tevő, komplex csoda.  Ám a felcicomázott menyasszony mégsem kelt el. Sőt, voltak olyanok, hidrogeológus, biológus, közgazdász, szociológus és más efféle akadékoskodók, akik - ha akkor még óvatosan is, és nem nyilvánosan - nem átallották bírálni a díszes külső mögött rejlő rút valóságot. Szükség volt hát még valamire. Valami még felsőbb nyomás, egy afféle visszautasíthatatlan ajánlat, amely a vonakodó magyar vezetést is meggyőzi a dunai vízlépcsőrendszer nagyszerűségéről, elhozva a kitalátoroknak a dicsőséget és mindent, ami azzal jár. Ennek is eljött az ideje. A Szovjetunió kölcsönt ígért az erőműépítésből Magyarországra eső rész finanszírozásához. Az ajánlatnak a magyar politikusok nem tudtak ellenállni, és 1977-ben aláírták, 1978-ban törvényerőre emelték a vízlépcsőrendszer építéséről szóló csehszlovák-magyar nemzetközi egyezményt. Az ígéret csak eddig tartott, a Szovjetunió hamarosan visszavonta az ajánlatát. Az elkezdett építkezés leállt. A magyar politikusok, futva a pénzük után, a hainburgi vízerőmű építésének megakadályozása miatt amúgy is megrendeléshiányban szenvedő osztrák kitalátorokat kértek fel a visegrádi erőmű megépítésére, azzal, hogy a majdan termelendő energia lesz a fizetségük.

A felső nyomás, a hatalmi támogatás megnyerése érdekében a királyi és egyéb kitalátorok mindig készek voltak a hatalom aktuális birtokosai fülének kedvesen csilingelő csengettyűket aggatni természetátalakító terveikre. A Rajna elzászi oldalcsatornáját érintő, korábban a kutyának sem kellő tervét az első világháborúban győztes és Elzászt megszerző franciák karolták fel, hogy a területükre térített folyó mindkét partját birtokolva megfelelő hídfőállásuk legyen. A példa nyomán a (cseh)szlovák kitalátorok csak akkor voltak hajlandók magyar kollégáikkal együttműködni, ha Pozsony alatt az egész Dunát a saját oldalukon építendő oldalcsatornába terelhetik. Az első világháború vége óta az egész Dunára fájt a foguk. Építkezni a magyar kitalátorok is szerfölött akartak, ha másként nem, akár ezen az áron is. Holott maga Mosonyi Emil 1952 ben még negatív példaként mutatta be a hasonló rajnai oldalcsatornát, ahol „a Rajnából kivezetett oldalágban helyezték el a vízerőmű mellett a hajózsilipet is, tehát a felvízcsatorna és az alvízcsatorna méreteit és a bennük megengedhető sebességet a hajózás szempontjai szabták meg. Ez azonban nem gazdaságos megoldás – írta a kitalátor –, az említett esetben politikai szempontok kívánták meg" ezt az elrendezést.

A magyar kitalátorok se voltak jobbak a Deákné vásznánál. Bogdánfy Ödön 1914-ben úgy érvelt, hogy „minálunk a vízi erő kihasználásának még különleges nemzeti érdeke is van. A létesülő új gyárak segítségével ugyanis a nemzetiségek lakta vidékeken a magyarság új középpontjait teremthetjük meg, melyek a nemzetiségek beolvasztására kiváló hatással lesznek." A nemzetiségek lakta vidékek zömét, és vele a hegyvidéki vízerőlehetőségeket Magyarország elvesztette, de királyi kitalátorai maradtak bőven. Például a vízügy egyik vezetője, Sajó Elemér, aki 1931-es memorandumában a vízépítés mellett érvelve arra emlékeztetett, hogy „a bámulatra méltó, szívós ellenállásban, melyet a központi hatalmak az aránytalan túlerővel szemben oly sokáig bírtak ki, nagyon jelentős szerep jutott a tökéletesen felszerelt német vízi utaknak is".

Sajó Elemér szerint a vízépítés nem csak a háborúban jön jól, azokat a kormány és a gyáriparosok a társadalmi béke megteremtésében is felhasználhatják: „A folyók és különösen a hajózó csatornák partjai (ahol állandó a vízszint) a legalkalmasabbak a különféle gyártelepek elhelyezésére, ahol a gyári munkások házai kertes falvakat alkothatnak és a munkások és családtagjaik részére helyben, ingyen áll rendelkezésre az egészséges vízi sport. Politikai szempontból sem kívánatos – emeli a tétet a szerző –, hogy a gyárak a politikai központok körül csoportosuljanak és a koncentrált munkástömegeknek gyakran mesterségesen szított elégedetlensége és tüntetései az adminisztratív központok és a törvényhozás munkáját zavarják (...) a gyárakat lehetőleg szét kell szórni a hajózható folyók és csatornák partjain, ahol a munkások gyermekeiket nem a városok nyomortanyáin, hanem egészséges falusi levegőn nevelhetik fel. A vizek mentén azután a munkások családtagjai részére többek közt igen jó alkalom nyílik víziszárnyasok tenyésztésére is."

Ha fordul a szél, az érvek is változnak. „A vízerőgazdálkodás rendkívüli fontosságára a Szovjetuniónak most nyilvánosságra hozott tervei élesen rávilágítanak (...) Ezeknek a hatalmas műszaki alkotásoknak a híre reánk is hatással van. Az alkotni akarás így ébresztett ünnepi hangulatában álljunk meg egy rövid időre Magyarország térképe előtt! Mérjük fel az előttünk álló feladatokat!"4 - jelölte meg az irányt 1951-ben Mosonyi Emil.

Ha császárság van, azért, ha kapitalizmus van, azért, ha szocializmus van, azért. Kerül, amibe kerül, mindegy, csak épüljenek a nagy, reprezentatív vízi létesítmények, amelyek már „rátekintésre, külső megjelenésükkel is elárulják a jelentőségüket"5. Értsd: a magukat istenekkel, uralkodókkal egyenrangúnak tartó6, a pórul jártakon fölényes gúnnyal kacagó kitalátorokét.

  • 1. Jonathan Swift: Gulliver. 1726. Szentkuthy Miklós fordítása
  • 2. Harminc esztendeje jelent meg a Valóságban a dunai vízlépcsőrendszer tervezéséről szóló tanulmányom; mai kitalátorok az ott dokumentált, de ma már kevésbé ismert tényekkel szöges ellentétben álló állításokkal is érvelnek elképzeléseik mellett.
  • 3. A tiszalöki építkezés főmérnökét, Mosonyi Emilt nem sokkal később a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével jutalmazták a duzzasztógát avatásakor. Átvette.
  • 4. Mosonyi Emil: Vízerő-gazdálkodásunk időszerű feladatai. MTA Műszaki Tudományok Osztálya Közleményei, 1951.
  • 5. Bogárdi János: Kevés víz - víz - sok víz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967.
  • 6. Károlyi Zsigmond: A vízgazdálkodás előzményei, a vízhasznosítások és a vízimunkálatok kialakulása és fejlődése. In: A vízgazdálkodás fejlődése, TIT, Budapest, 1975.

Hivatkozás

Vargha, J., 2011. Kitalátorok. Élet és Irodalom, 55(47).