Sokféle remény — teljesíthető és teljesíthetetlen, megvalósult, vagy messzi jövőbe vésző — fűződik Kisköréhez, vagyis a Tisza II-höz és öntözőrendszereihez. A vízlépcsőtől és a tározótól távol lakók többségének talán egy kétes emlékezetű sajtókampány jut róla az eszébe, amikor a színes sajtóléggömbök elárasztották az országot: Üdülőkörzetté fejlődik a kiskörei tó — Négyszerese a Velencei-tónak — Telkek főleg kiskeresetűeknek — Az Alföld Balatonja — Évente több mint ötvenezer vendég... A hírharsonák szította kedélyek azóta már jobbára lehiggadtak, az üdülőcentrum felvirágzása egyelőre várat magára. Akik annak idején telkekért álltak sorba, máshol kárpótolták magukat. A közelben élők azelőtt is sokféle szállal kötődtek a Tiszához, számukra bizonyosan fontosabb a tározó jelene és jövője, amint az a településfejlesztési tervekben meg is fogalmazódott. Így például Abádszalókról, amelyről Dr. Kőszegfalvi György írt Településfejlesztés és infrastruktúra című, 1976-ban megjelent könyvében:

„Gazdasági fejlődésének hatótényezőjét a múltban és a jelenben is a mezőgazdasági termelés elsődleges jellege határozta meg. A Tisza völgyében már végrehajtott, illetve tervezett vízgazdálkodási intézkedések következtében jelentősen megnő Abádszalók szerepe is. A térségben tervezett komplex vízgazdálkodási intézkedések a gazdasági növekedés meggyorsulásának új feltételeit jelentik a település számára az öntözési lehetőségekkel, az öntözésbe bevonható területek számottevő növelésével. A kialakuló kiskörei víztároló kedvező adottságot teremt, a tömeges víz menti üdülési-pihenési igények kielégítésére is.”

Varjú Sándor nyugdíjas, 1953 és 1976 között az abádszalóki Lenin téesz elnöke:

— Szövetkezetünk, a tározó körüli többi üzemhez hasonlóan, sokat várt a kiskörei vízlépcső megépülésétől. Itt folyt a Tisza, közel hozzánk, de rendszeres öntözésre nem volt módunk. Örültünk a gondolatnak, a terveknek. Láttuk és tapasztaltuk a komoly felkészülést. Nagyon megdöbbentünk, amikor a karcagi kutatóintézet felmérése alapján közölték velünk, hogy nincsen öntözésre alkalmas területünk. Annyit sikerült elérnünk, inkább csak erkölcsi kárpótlásként, hogy állami támogatással berendezhettünk hatszáz hektárt öntözésre.

Mégsem voltunk nyugodtak. Régebben is tudtunk már a Tiszalöknél tapasztalt szivárgásokról, el is mentünk oda, és láttuk az elmocsarasodott földeket. Akkor kértük, hogy vizsgálják meg még egyszer a terveket. Okulva az akkori hibákból, ne legyen itt szivárgás. Hát... kicsit naivak voltunk. Kértük, adják írásba, hogy nem lesz szivárgás. Nem adták írásba. A vízügyiek úgy számították, hogy a tározó és az öntözőcsatorna mentén tervezett övcsatorna vagy más néven szivárgócsatorna összegyűjti majd a szivárgó vizet, amit aztán szivattyúkkal visszaemelnek a Tiszába. Ennek ellenére aggódtunk, hogy problémáink lesznek. Két dolgot próbáltunk. Egyrészt kértük az illetékeseket, engedélyezzenek termékszerkezetváltoztatást, erdősítést, állattenyésztést, legelőtelepítést. Vagy ha ez nem megy, akkor teremtsük meg a háttéripart. Létre is hoztunk egy 180—200 fős építőipari melléküzemágat, még tervezőirodánk is volt. Abban az időben, az új mechanizmus bevezetése után támogatták ezt. Tagadhatatlan, hogy voltak túlzások, sőt visszaélések is egyes téeszeknél, némelyik az alaptevékenységet is teljesen cserbenhagyta. Mi továbbra is ezt tartottuk fő profilunknak, de a várható kockázat miatt, a kiesések ellensúlyozására szükségünk volt ilyen üzemre. Fölmerült az is, hogy a vízerőműre alapozva energiaigényes ipart telepítenek ide. Végül Tiszafüredre került az alumíniumgyár, a hajó- és darugyár, mert az a járási székhely. Övék volt az elsőbbség. Ez persze az üdülési terveket is befolyásolta kemping és ifjúsági tábor is ott lett, igaz, nem a tározó, hanem a holtág mellett. Abádszalókra csak tervek készültek. 1977-ig tagja voltam az üdülőkörzeti bizottságnak, emlékszem, kezdetben elég közeli jövőre számoltak azzal, hogy üdülőközpont lesz itt. Elrendelték az építési tilalmakat, kijelölték — viták és alkudozások után — a területeket. Most már látják a helybeliek, hogy belátható időn belül komolyabb üdülésre nincs lehetőség, legföljebb horgászásra.

Fontosabb volt, hogy mi lesz a földjeinkkel. Elhangzott, hogy bármilyen növényt termeszthetünk majd, akár a tározó tövében is. Ma már ezek a hangok elhalkultak... Akkor úgy nézett ki, hogy inkább politikai kérdést akarnak belőle csinálni, nemegyszer elhangzott: Hát te, Varjú, nem akarod a haladást? Inkább a reálisan várható helyzettel kellett volna számolniuk. Még a tározó építése előtt kísérleteztek a Mirhó-csatornában, de úgy, hogy a területünk egytizede víz alá került. Ezt még elviseltük, de 1977-ben a talajvíz annyira megemelkedett, hogy néhol egyszerűen a felszínre tört, és kiderült, hogy a szivárgócsatornák egyenlők a semmivel. Elhiszem, hogy ha Tiszaföldváron és Mezőhéken, a jól termő löszhátakon öntöznek, az kell az országnak. Mégsem vigasztal minket, ha közben megfojt a saját vizünk. Kétezer család gazdálkodik itt, úgy, hogy a téesz területének jó része veszélyben van most is. Ezt nem tudták megnyugtatóan rendezni velünk, és nem tudják ma sem. Kétségtelen, hogy a belvízrendezés hiányosságai komolyan bírálhatók, bár ebben akadt volna dolga a vízügynek is. De a belvízlevezetés nem hasonlítható a talajvízéhez. Állandóan ott van a magas talajvíz, és az a növény, amelyik nem bírja a lábvizet, az kipusztul. Ráadásul feljönnek a káros sók a mélyből.

Mindez eléggé leverően hatott az abádszalókiakra. A mezőgazdasági szakemberek idegei amúgy is vitustáncot járnak a kritikus időszakokban. A Tisza II. súlyosbította a természeti hátrányokat. Ezt látva sokan feladták a harcot, és elmentek olyan helyekre, ahol kisebb a kockázat. Mégis, se a vízügy, se a megye részéről önbírálatot nem hallottam soha, pedig nekik is volt közük a károkhoz. A községben például sok lakás elvizesedett. Itt pincét építeni jóformán csak az emeleten lehet.

— Adtak belvizes kölcsönt?

— Persze, adtak. Csak hát, akinek van egy lakása, amivel úgy számolt, hogy élete végéig kitart, az most építkezzen? Sokat küszködtünk a vízüggyel, az az igazság. Csak addig tekintett partnernek minket, amíg arról volt szó, hogy a beruházáshoz társadalmi hátteret kell biztosítani. Amikor meg felvetettük az aggályainkat — és sajnos bennünket igazolt az élet —‚ akkor mindjárt hatósággá vált. Mintha az egyik székről átült volna a másikra. Akkor már süket fülekre találtunk, egyszerűen leintettek bennünket. Ez az igazság. És van az emberben egy bizonytalanságérzés, mi lesz itt, elsősorban a község belterületén, ha teljesen feltöltik a tározót? Erre még nem kaptunk választ. Hiába adnak kölcsönt, azt vissza kell fizetni. Sokan vannak itt öregek, egész életükben fizessenek? Nem valami szép jövő a számukra. Erre kérnénk, várnánk hathatósabb intézkedéseket...

*

A szivárgócsatorna-rendszert ért bírálatokat a VÍZITERV elutasította. Ahogyan Papp Ferenc az 1977-es kritikus belvízhelyzettel kapcsolatban írta: „Az üzemi tapasztalatok egyértelműen igazolták, hogy a megcsapoló rendszer messzemenően beváltotta a hozzáfűzött reményeket; ahol megépült, és az előírásoknak megfelelően üzemelt, ott a duzzasztás kezdete óta — árvizes és belvizes körülmények között is — a korábbinál kedvezőbb helyzetet eredményezett a mögöttes terület mezőgazdasági művelése számára.”

Már csak az a kérdés, miért nem épült meg mindenütt, és miért nem üzemelt mindenütt az előírásoknak megfelelően? A megépítéssel kapcsolatos hiányosságokra az 1981-ben megjelent környezetvédelmi jogi kézikönyvben lelhetünk utalást: „A nagy területre kiterjedő (állami főműveknek minősített) hidrotechnikai létesítmények fejlesztési tervének elkészítésekor fel kell mérni azoknak a talaj termékenységére várható hatását, és a kedvezőtlen következmények mérséklését vagy megszüntetését szolgáló beavatkozásokat a beruházási programokban meg kell tervezni” — írja Dr. Nagy László (OVH), majd lábjegyzetben hozzáfűzi: „E rendelkezés szigorú betartására ösztönöz bennünket az az elvizesedési folyamat, amely a Keleti és Nyugati főcsatornák mentén, valamint a Tisza II. víztározó melletti egyes területeken mutatkozik.”

Beke Imre, az abádszalóki Lenin téesz jelenlegi elnöke:

— Az utóbbi időben már sokkal reálisabb, számunkra kedvezőbb a vízügy állásfoglalása. Az űrkutatási program vizsgálatai egyértelműen bebizonyították, hogy a térségben a tározó és a Nagykunsági főcsatorna mentén jelentős mértékű talajvízszint-emelkedés következett be. Az OVH felkérésére a VITUKI és más kutatóintézetek vizsgálják ezt a tájterületet, hogyan alakul a sómozgás, a káros sók felhalmozódása, és hogyan változik a talajvíz szintje. A mi üzemünkben 3900 hektárt érint a másodlagos szikesedés és a talajvízszint emelkedés, ami az összesen 9500 hektárnyi szántóterülethez viszonyítva nagyon kedvezőtlen. Szerintem önerőből egyet tehetünk, alkalmazkodunk a kialakult helyzethez, elsősorban a termékszerkezet változtatásával. A korábbi meddő vita helyett, hogy ki miért felelős, inkább a megoldás felé kell haladni, és meggyőződésem, hogy arra haladunk. Különböző fórumokon, többek között a pártkongresszuson is elhangzottak e tájterület társadalompolitikai problémává duzzadó gondjai. Az ezzel kapcsolatos reflexiók nagyon reálisak és kedvezőek voltak. Számunkra és néhány más környékbeli üzem számára a vízügy ingyen készítette el a komplex meliorációs terveket, amelynek alapján a vízrendezést és a többi szükséges talajjavítási feladatot el tudjuk végezni. Egyetlen probléma e téren, hogy nagyon kevés a pénzünk. A jelenlegi szabályozórendszer kevéssé tesz különbséget aközött, hogy valaki sáros pályán fut-e vagy tartánon. Már nemcsak gazdasági kérdés, hovatovább politikai is, hogy — bár Kisköre nagyon előnyös, főleg a lentebbi csatornák által érintett üzemeknek — kedvezőtlenül érint egy minimális létszámot. Aki ennek az előnyeit érzi, attól miért nem vonnak el valamilyen formában, hogy ezt ellensúlyozni lehessen? Legalább a kiskörei vízlépcső előtti helyzetet szeretnénk elérni. Azt hiszem, ez nem túl nagy igény...

*

Jakucs Pál akadémikus, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Ökológiai Tanszékének vezetője:

— Egy völgytározóban, ahol a víz mélysége 10–20 méter vagy még több, a víztömeg ökológiai szempontból egészen másként fog viselkedni, mint egy olyan tározóban, ahol a víz mélysége másfél-kettő, de sokhelyütt csak fél méter. Ráadásul az Alföldön, ahol nyáron nagy meleg van, de csapadék csak ritkán, inkább nagy záporok formájában esik, a sekély víz teljes mélységében erősen felmelegszik. Kísérleti adatok bizonyítják, hogy ilyen körülmények között a biológiai, különösen a bomlási folyamatok felgyorsulnak, a víztér feldúsul foszforban és egyéb anyagokban, és ez a vízben lévő alga és zooplankton mennyiségét sok százszorosára növeli. A víz egészségtelenné, a környékre kedvezőtlenné válik. Ez az egyik kulcskérdése Kiskörének is, de a tervezők ezt annak idején nem vették figyelembe. A sekélyebb északi részen a feltöltés után hosszú idő alatt mocsárvilág jön létre, amely üdülésre egyáltalán nem lesz alkalmas, holott az eredeti fejlesztési tervek elsősorban ezt a részt helyezték előtérbe. Sehol a világon nem borítanak el térdig érő vízzel négyzetkilométereket. Jártam például Donyeck környékén, ahol ragyogó példák vannak arra, hogy másként is lehet tározót csinálni. Régi, elhagyott folyómedreket kotornak ki, és abban tárolják a tavaszi olvadás csurgalékát. Óriási tározók ezek, 12–15 méteres mélységgel. Semmiféle vízminőségi problémájuk sincs. Az Alföldön is lehetne ilyeneket csinálni. Annak idején a mérnökök kiszámolták, hogy ha Kiskörénél felduzzasztják a Tiszát, akkor hány száz millió köbméter vizük lesz, amivel majd öntözni fognak. Az ökológiai szakvélemények pedig a fiókban maradtak. Ma is előfordul egy-egy beruházásnál, hogy készíttetnek ugyan ökológiai szakvéleményt, de a javaslatokat nem veszik figyelembe. Sokszor nem is értik, hogy miről van szó, gyakran meg így akarnak „takarékoskodni”. Az ökológust pedig kész helyzet elé állítják, aki ilyenkor már nem tehet semmit, vagy ha igen, akkor az utólagos beavatkozás sokkal többe kerül. Előfordul az is, hogy az ökológusok szakvéleménye el se jut eredeti formájában a döntéshozókig, mert közben minden lépcsőfoknál elsikkad belőle valami. Mindenki jó fiú akar lenni, így a végére elvész a lényeg, ami marad, az csak a fölcicomázott semmi.

*

A tározásra kijelölt terület jelentős részén évekkel a duzzasztás előtt kivágták a fákat. A kitermelt erdők helyén hamarosan kinőttek a sarjak, pár év alatt már sűrű dzsungel burjánzott az elöntendő területen. A szakértők nyomatékosan figyelmeztették az illetékeseket, milyen komoly vízminőségi problémákat okozhat, ha az irdatlan tömegű szerves anyag víz alá kerül.

Karcagi Gábor, Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság, Szolnok:

— A tározó területén iparilag hasznosítható erdők is voltak. 1967-től, az építés kezdetétől fogva összesen 700 ezer köbmétert vittek el. Azért kellett ilyen korán elkezdeni az irtást, mert kicsi volt a kapacitás, és gyakran állt is a munka az időjárás vagy a vízállás miatt. A tuskókat csak ott szedték ki, ahol a majdani hajózás és fürdés ezt indokolta, de ez csak a területnek egy töredéke. Senkinek sem volt pénze, kompromisszum született, hogy a tuskókat „eltűrjük”. Voltak próbálkozások, halasszuk meg valami módon a tuskókat. Egyszer például gombatenyészettel kísérleteztünk, bekentük a tuskókat, hogy eméssze meg őket. Nagyüzemileg nem sikerült, a kedvezőtlen termőhelyi feltételek miatt. Volt egy szer, amivel ki lehetett volna ölni a tuskókat, de nem használhattuk, mert az ár bemosta volna a Tiszába. A kiskörei laboratórium foglalkozott a sarjak kérdésével, mit lehet velük csinálni. Arra az eredményre jutottak, hogy a sarjakat helikopterről kipermetezett vegyszerrel elpusztítva, száradás után fel lehet égetni. A szükséges vegyszerek, a Brialka, a Gramoxone és a Reglon használatát a mezőgazdaság nem engedélyezte. Próbálkoztunk az élő sarjerdő felégetésével is, a bozóttüzekre gondolva, ha véletlenül föl lehet gyújtani, akár egy csikkel is az erdőt, akkor „tervszerű módon” is mennie kell. Nem sikerült. Paraffint oldottunk kloroformban, és ezzel csináltunk tűzgócot, szobányi helyen. Két kalap hamu maradt, a tűz nem terjedt sehova, fütyült ránk. Utoljára még a napalm is szóba került, fölajánlottuk gyakorlóterepnek a tározóteret. Végeredményben bent maradtak a tuskók is, a sarjak is. Ma már tudjuk, hogy nem tragédia. A hullámtéri viszonyok átalakulóban vannak vízi, vagy ha úgy jobban tetszik, mocsári viszonyokká. Lehet, hogy az átalakulást meggyorsította volna, ha nem marad bent a növényzet. De szerintem nem rossz az, ami itt formálódik. Én szívesebben látok tündérrózsát, mint szöcskelegelőt a sarudi réten. Az úszó békaszőlő és a vidrakeserűfű is szebb lehet, mint ami azelőtt volt. A kecsege megfogyatkozott, mert a lelassult vízben lerakódó hordalék beiszapolta táplálékát, a kérész lárváit. Aki a kecsegét szereti, annak van mit siratnia. De az amur és a busa jól érzi magát. Minden relatív, hogy kinek mi a rossz. Ahol most gém fészkel, ott őzeknek kéne ugrálniuk?

*

A Tisza a csónakkal járóknak adott igazat. Ezért kellett 1977-ben a VITUKI-ban megépíteni a tározó modelljét, hogy utólag kísérletezzék ki, hogyan lehetne megmozgatni a pangó vizeket. A vizsgálatokról Dr. Rákóczi László ír a Magyar Vízgazdálkodás 1981. májusi számában, megállapítva többek között, hogy „a főmederrel párhuzamos természetes parti lerakódásokat, amelyek gátolják a víz kilépését a főmederből a hullámtérre, sűrűn át kell vágni, a legkritikusabb helyen pedig célszerű a főmedret sekély földcsatornák segítségével is összekötni a hullámtér mélyebben részeivel. Ennek szerepe a későbbi, magasabb duzzasztási szinteknél egyre kisebb lesz, de amíg fel nem töltődnek, a tározó évenkénti leürítését is megkönnyítik... A vizsgálatok kimutatták, hogy a duzzasztási szint növekedésével, valamint a növényzet kipusztulása után egyre kedvezőbb a főmeder és a hullámtér közötti vízcsere, bár a tározó kedvezőtlen alakja miatt kisebb holtterek még a ritka, nagy árvizek levonulása alatt is maradnak... Az abádszalóki öblözetben minden változatban és növényzet nélkül is csak lassú, köröző áramlások alakulnak ki. mert a nyakrészt elhagyó víz zöme a duzzasztómű felé áramlik, néhányszor száz méteres sávban…

Dévai György:

A hibákról talán nem is annyira egy-egy ember tehet személy szerint. A vízügy egy jól bejáratott, hatalmas, katonás gépezet. Az árvízvédelem ezt igényli, a fegyelmet, az azonnali egységes cselekvést. De a kémiához, a biológiához, általában a tudományos kérdésekhez nem szabad így hozzáállni. A gépezet nem volt elég rugalmas, a mérnököknek szögletes, merev véleményük volt mindenről, ha ez így, akkor az úgy, és kész. Mi egyetértünk a komplex hasznosítás elvével. De nincs és soha nem is lesz olyan vízilétesítmény, amely ötféle célt egyszerre és egyformán tudna szolgálni. Ahhoz például, hogy üdülőtó legyen, az egész tározótérről ki kellett volna hordani — nemcsak a növényeket, a termőréteget is. Azt mondták, erre nincs pénze az országnak. Rendben van, mondtuk, de akkor nem lesz második Balaton. Vízi paradicsom lesz, képletesen szólva egy új Ecsedi–láp. De akkor is másként kellett volna csinálni! Végül is teljesen fölöslegesen vágtak ki füzeseket, nyárasokat. Máshol is szebb lehetett volna, olyan, mint a szerencsére természetvédelmi területté nyilvánított rész a Poroszló és Tiszafüred közti úttól északra. A fő célok egyértelmű eldöntésének a hiányából adódóan nem tudtak mit kezdeni a tározótérrel. Az embernek megáll a józan esze! Van a tározótérnek egy szintvonalas térképe. Olyan hátak vannak, amiről első látásra meg lehet mondani, hogy aligha fogja mély víz borítani. Közben az egyik ilyen háton megy keresztül a tervezett hajóút!

Népszava, 1974. december 5.

„Az Alföld Balatonjáról, a tiszai nagy üdülőkörzet terveiről tárgyalt szerdai ülésén a Közép-Tisza vidéki Intéző Bizottság. A szolnoki tanácskozáson megjelent Dégen Imre államtitkár, az Országos Vízügyi Hivatal elnöke, Vaskó Mihály, az MSZMP Heves megyei bizottságának első titkára és Fekete-Győr Endre, a Heves megyei tanács elnöke...

…Az Építési és Városfejlesztési, a Közlekedési- és Postaügyi, a Belkereskedelmi és az Egészségügyi Minisztériummal közösen elkészültek a fejlesztési elképzelések. A következő ötéves tervben például az üdülőterülethez vezető utak többségét már felújítják, illetve kiszélesítik, befejezett, pontos menetrend szerint…

…A VÍZITERV is elkészült az üdülőkörzet komplex vízgazdálkodási tanulmányával... A tanulmányban kijelölték a kikötőkre, az átkelő- és kirándulójáratokra, a vitorlás- és csónakközpontokra, a strandok építésére alkalmas helyeket... Elhangzott egy javaslat is: az állandó bérletbe kiadott telkeket elsősorban a kis keresetű dolgozóknak adják. Lényeges a figyelem és az elosztás, hiszen az üdülőközpont vonzáskörzetébe tartozik, Heves és Szolnok mellett, a borsodi iparvidék, valamint Leninváros is…

…Az Országos Vízügyi Hivatal minden támogatást megad ahhoz, hogy a kiskörei vízlépcső- rendszer a környék üdülőkörzetévé fejlesztésével népgazdaságilag még értékesebb területté váljon…”

Karcagi Gábor:

— Az északi rész tényleg nem jól néz ki, ott nem lehet fürdeni, csak elfeküdni, mint a pocsolyában. De azért az is az igazsághoz tartozik, hogy Abádszalókon és Kiskörén az adottságok már olyanok, hogy rá lehet menni a vízre, ott már van 14 km² vízfelület, azért ez túlzás, mondjuk 9 km², ami rendelkezésre áll. Ez az, amit a jelenlegi duzzasztási szint biztosít. De ahhoz, hogy itt üdülés legyen, út is kell, közművek, motel, kemping, büfé meg minden. A KIB titkára csodálatos terveket hoz elő, hiába, nekünk nincs ilyesmire pénzünk. Adtunk három kiselejtezett hajót, ezeket ki lehet pofozni, az egyikben kétszer tizenöt fős turistaszállást is ki lehet alakítani. A Délibáb motoros hajóban pedig, ha az abádszalóki Lenin téesz megcsinálja, vendéglőt fogunk üzemeltetni...

Beke Imre:

Olyan szűkös a fejlesztési alapunk, hogy saját erőből az alapvető gépesítési, építési és meliorációs beruházásokat sem tudjuk megoldani. Talán felelőtlenség lenne üdülésfejlesztésre pénzt adni, amikor még szociális gondjaink enyhítésére sem jut elegendő összeg.

Hétfői Hírek, 1981. július 27.

„…csak Kiskörénél pillantjuk meg a 127 négyzetkilométernyi nagy tavat. (A Balatoné 600 négyzetkilométer.)

Ekkora víz — és mekkora csendesség!

Az Alföld »Balatonja« 1973-ban, a Kiskörei Vízlépcső üzembeállításával egyidejűleg született...

A csatornákon keresztül 300 ezer hektár föld vált öntözhetővé. Az erőmű évente 103 millió kilowattóra villamos energiát ad. És a tó létrejöttével hatalmas vízterület vált vízi-paradicsommá... Azaz, csak vált volna... mert a Közép-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság megteremtette ugyan a feltételeit annak, hogy ez a Velencei-tó nagyságú víztározó százezrek számára biztosítson üdülési- és sportlehetőséget. Egyelőre azonban jószerivel csak a horgászok látogatják. Azok sem sokan, noha a tó tele van hallal...

A VI. ötéves terv elképzelései szerint Kiskörén, Abádszalókon, Tiszafüreden strandok, termálkutak, kempingtáborok létesülnek. Kijelölték már az üdülőterületek helyét is...

Úgy véljük: az üdültető intézménynek, vállalatoknak, gazdaságoknak kellene szemrevételezni újból ezt a kitűnő terepet…“

Ebből a cikkből már csak egy dolog hiányzik: Kisköre olyan csodálatos, hogy ott még a békák is ökröknek látszanak...

Viszik is a látogatókat, Csoportosan és egyenként, Ikaruszon és Mercedesen, hogy láthassák a magyar vízépítők büszkeségét. Számtalan vendég járt már Kiskörén az avatás óta, köztük fontos és még fontosabb személyiségek, de a legnevesebb kétségtelenül Jókai Mór volt, akit egy újságíró képzelete varázsolt ide, ahogy „a kiskörei Tisza-parton állva megpillantaná a VÍZLÉPCSŐT”. Csak így, szerényen, csupa nagybetűvel.

Van bőbeszédűbb rajongó is, például: „Kisköre partokat átívelő öntözőrendszerének magasából a megfékezett Tisza-víz tükréből tekint ránk az alkotó ember alakja, tehetsége, nagysága. Mesterséges tó születését, két nagy folyó kiáramlását köszöntjük május első napján, 1973-ban, a második tiszai vízlépcső építésének első ütemben történt megalkotása alkalmából.”

A Tisza lépcsőzésétől már a régiek is nagyon sokat vártak — többet is talán, mint ami remélhető. Sajó Elemér 1930-ban megfogalmazott vízügyi programjában valóságos földi paradicsomot álmodott a délibábos rónára:

„Az öntözővizet nagy szárazság idején a Kárpátokban és a dombvidékeken vízerő nyerése végett építendő hatalmas víztároló medencék, egyes — erre alkalmas területeken — esetleg síkvidéki tárolók fogják növelni. A virágzó öntözőtelepek elfoglalják az Alföldnek aránylag jelentékeny részét. Egy csepp víz sem folyik el haszontalanul; a vizek öntöznek, turbinákat hajtanak és hajókat szállítanak. Az öntözés, a legintenzívebb mezőgazdasági kultúra, éppen úgy átreformálja népességünket, mint ahogyan az ármentesítések megszüntették a betyárvilágot és mindent ami azzal összefüggött, és egy új, csodás munkabírású, értelmes munkáshadsereget teremtettek: a kubikosokat. Ezek a régi feladatokat befejezték, Új munkára várnak. A vízimunkálatoknak nagy népnevelő hatásuk van. Az öntözés egész éven át munkát ad és kíván, azért tervszerű munkára, fokozottabb beosztásra és kalkulációra szoktatja gazdáinkat. Az öntözések korában nincs munkanélküliség... A vizek mentén nagy lendületet vesz a fásítás, a gyümölcstermelés és a konyhakertészet. Az öntözött vidékek viruló kertek képét mutatják. Az aszályok réme megszűnik... Az intenzív mezőgazdasági és ipari kultúrájú vidékeket kitűnő utak, vasutak és csatornák, hajózható folyók hálózzák be. A légi közlekedés is biztosabb a vizek és a síkság felett, mint a hegyvidékeken… A területek értékemelkedését alig lehet megbecsülni. Ez az értékemelkedés éppen úgy sokszorosan felül fogja múlni a beruházásra fordított összegeket, mint ez az ármentesítéseknél is történt. Az egész országot behálózó vizek kitűnő alkalmat adnak a vízi sportok minden nemének a gyakorlására. Úszás, evezés, vitorlázás, télen korcsolyázás erősíti az új generáció izmait és egészségét. Nyári sportokra, fürdésre, üdülésre itthon is alkalmat ad a sok szép vízfelület, és kevesebb ember fogja külföldi nyaralással apasztani a nemzet tőkéjét. Ha viruló állapotokat teremtünk hazánk földjén, ez egyúttal a legjobb propaganda és a legjobb külpolitika is.”

Az itt-ott előforduló anakronizmusokat lenyesegetve máris előttünk áll a Tisza-csatornázás nagyszabású programja, amelynek első vízlépcsője a tiszalöki, a második a kiskörei.

Az üdülés persze csak sokadrangú cél. Az ipari vízkivétel biztosítása, de még a vízerőműben termelhető szerény mennyiségű villamos energia sem indokolná önmagában az egész Tisza elrekesztését, felduzzasztását.

„A Kiskörei Vízlépcső és Öntözőrendszerei — mind az állami főművek, mind az öntöző üzemekben megvalósított beruházások vonatkozásában — mezőgazdaságfejlesztési beruházások. A fejlesztésre fordított összegeknek tehát az öntözővizet felhasználó mezőgazdasági üzemekben elért többletjövedelemből, illetve a többlettermékből kell megtérülniök. Ez azt jelenti, hogy az öntöző üzemekben az öntözéses gazdálkodás feltételeinek megteremtése érdekében beruházott összegek hatására minimálisan akkora jövedelemtöbbletnek kell keletkezni, amekkorát más, hasonló nagyságú mezőgazdaságfejlesztési beruházás biztosított volna” — írta Dinnyés János és Fekete István 1967–ben, az építkezés megindulásának esztendejében. Egy korábbi tanulmány pedig akként foglalt állást, hogy a Kiskörei Vízlépcső terve csak akkor tekinthető reálisnak, ha az öntözőrendszerek maradéktalan kihasználásához szükséges számos feltétel mindegyike megvalósul. Üzleti vállalkozásról van szó tehát, amelybe a haszon reményében fektetnek be — a tervek szerint — húsz milliárd forintot, mely összegből az első és másodrendű főművekre hét milliárd jut.

Annál meglepőbb, hogy az építkezés harmadik esztendejében Vincze Oszkár, az OVH sajtó- és propaganda osztályának vezetője Időszerű gondolatok a Tisza II. építése közben című cikkében már nagyarányú infrastrukturális beruházásról beszél, amelynek építésével „sosem szabad bevárni azt a pillanatot, amikor a fogyasztók az adott térségben már SOS jeleket küldözgetve dörömbölnek vízért… A művet akkor is célszerű létrehozni, ha a vidék mezőgazdaságának színvonala és a vízi létesítmény között átmenetileg némi fáziseltolódás mutatkozik.”

Vízlépcső még sehol, a közvetlen hasznosulás máris kérdéses. Az infrastrukturálissá címkézéssel a közvetett megtérülés jótékony homályába lehet burkolni a gazdasági számításokat. Nem cassandrai látomásról van szó, csak előzetes magyarázkodásról. Hasonló okfejtéssel persze a sztálinvárosi nagyolvasztót is infrastruktúrává keresztelhetjük, elvégre vashiányban is lehet szenvedni. Talán az idézett szerző is érezte, hogy az átsorolás nem egészen reális, mert — mint írta — ha „a járulékos és kiegészítő beruházásokról kellő szinkronitásban nem gondoskodunk, hasonló káros helyzetet teremtünk, mint korábban, számos nagyberuházás során, és kialakul egy olyan helyzet, amelyre az a mondás illik: adtál uramisten, de nincs köszönet benne”.

Három évvel később, a duzzasztógát avatása kapcsán, Dégen Imre így idézte föl a megvalósítást elrendelő törvény hajdani előkészítését: „Ezt az elhatározást... hosszú, bonyolult előkészítési folyamat, számos nehézség leküzdése, a vízlépcső építését ellenző nézetekkel szembeni vitákban a meggyőző érvek következetes felsorakoztatása, a kormányzati döntéseket mérlegelő, elmélyült, gondos műszaki, agrárgazdasági, közgazdasági tanulmányok kidolgozása előzte meg.”

Egy év gyakorlata elegendő volt ahhoz, hogy Vincze Oszkár időszerű gondolatai tapasztalattá váljanak. A meggyőző érvek következetes felsorakoztatásából felépült gazdasági konstrukció kényes egyensúlya máris megbomlott. Az eredeti elképzelés szerint ugyanis 1973-tól kezdődően évente 23 ezer hektárnyi öntözésfejlesztést kellett volna megvalósítani, hogy folyamatos legyen a főművek kihasználása. Az 1974-ben rendezett karcagi Tiszavidék-fejlesztési Tudományos Napokon tartott előadásában Fekete István az eredeti elképzelés módosulásáról számolt be, mivel „a IV. ötéves terv beruházási előirányzata lassúbb területfejlesztésre adott lehetőséget. (Az elsőrendű főművek kiépítési üteme változatlan maradt.) Ezért az 1974. évtől a főműkapacitás jelentős mértékű kihasználatlansága jelentkezett.” A MÉM egyik képviselője a nehézségek áthidalása végett azt javasolta, hogy a jövőben az öntözővizet infrastrukturális jelleggel, díjmentesen kapja a mezőgazdaság. A díj maradt. 1976-ban az egyik legfontosabb feladat — Fekete István szerint — továbbra is az, hogy a meglevő vizet az ország területén hasznosítsuk. „Mindaddig nem lehet ugyanis a beruházás megtérülésével számolni, amíg a hasznosítás nem fokozódik.”

Az öntözővíz adománnyá tételének javaslata „nem jött be”. 1980-ban az öntözővíz tizenegy éve változatlan díját átlagosan hatszorosára emelték. A díjrendezést követően a vártnál is nagyobb mértékben, országosan közel százezer hektárral csökkent az öntözésre berendezett terület. A kialakult helyzetet jól jellemzik a Dr. Petrasovits Imre által közölt adatok (Tudomány és Mezőgazdaság 1981. 4. sz.), amelyek szerint például a Tiszántúlon a felmérésbe bevont gazdaságokban l980-ban az öntöző kapacitás 44,7%-os kihasználására lett volna szükség a növények ökológiai vízigényének kielégítéséhez. A kihasználtság ezzel szemben mindössze 3,7%-os volt.

Magyar Rádió, 1981. szeptember 11. Hírek

„Csökken az érdeklődés az öntözéses gazdálkodás iránt. Ezt tapasztalták Bács-Kiskun és Szolnok megye országgyűlési képviselői, akik Tiszakécskén számoltak be szűkebb hazájuk vízgazdálkodásáról. Sokan úgy vélik, hogy bár az öntözés növeli a termésátlagot, az öntözés költségeit nem fedezik a többlethozamok. A képviselők ezt is figyelembe véve rámutattak, hogy gátolja a fejlesztést az elavult technikai háttér, és az is, hogy az öntözés nincs beépítve a termelési rendszerekbe. Hiányoznak továbbá azok a növényfajták, amelyek meg tudják hálálni a sokba kerülő mesterséges csapadékot…”

A kiskörei beruházás III. ütemének végrehajtását, amely 1,2 milliárd forint árán a duzzasztás további másfél méteres emelését jelentené, további döntésig elhalasztották. Egy illetékes szerint ebben az évtizedben már nem kerül rá sor.

Dr. Szigyártó Zoltán, a VITUKI tudományos tanácsadója:

— Annak idején, a vízlépcső megépítése előtt, összegyűjtötték az adatokat, hogy mennyi az öntözési igény. A dolog akkor döglött be, amikor ezt az igényt realizálni kellett volna. Ehhez azonban megfelelő öntözési politikára lett volna szükség, de éppen ez az, ami hiányzik. A mezőgazdasági vízgazdálkodási politika ma sem egységes, az irányítás megoszlik a vízügy és a mezőgazdaság között, a hibákat nem lehet számon kérni, mert egymásra mutogatnak. Végeláthatatlan egyeztetések kellenek a legapróbb döntéshez is. A szakemberek már teljesen belefáradtak ebbe a helyzetbe. Mintha ketrecben kellene teniszezni. A labdát csak úgy lehet „visszaütni”, ha előbb kiszúrom, hogy át tudjam dugni a rácson...

— A hasonlatnál maradva, a kiskörei vízlépcsőt hogyan lehetne „átdugni a rácson”?

— A kiskörei vízlépcsőben, a tározóban és a már megvalósult öntözőrendszerekben milliárdok fekszenek, ennek a népnek a milliárdjai. Be kell fejezni, hogy képes legyen a tervezett üzemelésre, és ne okozzon kárt a környezetében. Azt fogják mondani persze, hogy nincs rá pénz. Ez azonban gazdaságpolitikai kérdés, ha nem adnak rá, akkor nincs. De mindenekelőtt az öntözés válságát kellene megoldani. Három évvel ezelőtt, amikor még ráadásul jobb is volt a helyzet, egy bizottság keretében felmértük az öntözés problémáit, és javaslatokat dolgoztunk ki, hogy milyen lépéseket kell tenni. Azt is megmondtuk, hogy kezdetben még pénzre sincs szükség, csak észre, ami rendelkezésre áll. Mindezt részletesen leírtuk A magyar öntözéspolitika múltja, jelene és jövője című munkában, és el is juttattuk az érdekeltekhez. Senki sem tett egy lépést se. Még egy köszönőlevelet sem kaptunk, pedig elég sokat dolgoztunk vele.

*

Az évről-évre elmaradó haszon még csak-csak elkönyvelődik valahol a magyar népgazdaság felelősséget fel nem ismerően összekuszálódott mechanizmusában. E nagylétesítmény azonban akkor sem biztos, hogy maradéktalan áldás lenne, ha messzire nyúló hatáskörzetében nyakra-főre öntözne boldog-boldogtalan.

„Az agrár-, a talajtani és a hidrológiai kérdésekkel foglalkozó kutatók véleménye ma már Magyarországon és külföldön is megegyezik abban, hogy az öntözés bevezetése jelentős kockázattal jár, nemcsak az öntözött területen, hanem annak környezetében is. A talajra juttatott többletvíz megzavarja a természetes vízháztartási egyensúlyt, a talajvíz felszíne a fölötte levő telített, zárt kapilláris zónával együtt emelkedik, és a gyökerek fejlődéséhez szükséges levegőt kiszoríthatja a talajból... az öntözött terület alatt és körülötte létrejött magasabb szintű talajvíz párolgása növekszik, ami a talajvízben oldott sónak a termőrétegben való gyorsabb felhalmozódásával jár együtt (másodlagos szikesedés)” — írta Dr. Kovács György, a VITUKI főigazgatója 1978-ban.

Az MTA Talajtani és Agrokémiai Intézetének a hatvanas években végzett felmérése szerint azon a területen, ahol a kiskörei öntözőrendszer is található, túlnyomórészt csak feltételesen szabad öntözni, a hatékony vízrendezés egyidejű elvégzése mellett. Ez persze további beruházásokat igényel, ami feltehetőleg még inkább késlelteti az öntözés fejlesztését. Másként azonban nem lehet előrehaladni. Az egyoldalú fejlesztések, a félmegoldások ezen a téren csak a környezet romlásához, a termőföldek pusztulásához vezethetnek. Alföldi öntözőrendszereinkben máris káros folyamatok indultak meg (talajvízszint-emelkedés, talajromlás, másodlagos szikesedés). Ezeket csak meliorációs beavatkozásokkal lehet megállítani vagy megfordítani, amint azt Fehér Ferenc (VITUKI) nyilatkozta a Magyar Vízgazdálkodás 1981. szeptemberi számában.

Kiskörére is érvényes (lett volna) az, amit Dr. Kovács György általánosságban fogalmazott meg 1978-ban: „…ha erőforrásaink korlátozottak... össze kell vonnunk a vízrendezésre, az öntözésfejlesztésre és az öntözővíz pótlására szolgáló nagylétesítmények megvalósítására felhasználható beruházási kereteket, és azokat úgy kell újraosztani, hogy a három tevékenység arányos fejlődése biztosítható legyen.”

Kisköre, 1981. Vendéglátóim motorcsónak-kirándulásra visznek az abádszalóki öbölbe, ami már „viszonylag jól néz ki”. Azelőtt hullámtér volt, jó földjét érdemes volt fölszántani, bevetni. Ha nem vitte el az árvíz, bőségesen termett, megérte a kockázatot. Egy részét erdő borította, mikor kivágták, az ár fölemelte, hajóval terelgették ki a rönköket. Aztán öt-hat évig csönd volt. Nyáron kivirágzott a víz, ősszel leeresztették. „Mocsárszagú volt” — írja a hivatalos jelentés. A vízlépcső avatása óta évente készül egy kötet, adatok és értékelések a víz minőségének alakulásáról. Sokszorosítják, felküldik. A gépezet lassan mozdul, de mozdul. Kikotortak néhány öblítő csatornát, tavalyelőtt már eltűntek a kékalgák, a tározó északi részét pedig birtokukba vették a vízimadarak. Egyes vélemények szerint Kiskörének ez a legfőbb haszna, visszavarázsolt valamicskét a múlt századi ármentesítés során elpusztított vízi világból.

Az elhalasztott harmadik ütem, a magasabb duzzasztás jótékonyan hatna a víz minőségére, kérdés persze, hogy mi történne a gátakon kívül. Egyelőre azonban a mai állapotot kell javítani a tározóban is, elsősorban kotrással. A kitermelt iszapból szigetek lesznek, dr. Papp Ferencnek, az OVH főosztályvezetőjének elgondolása szerint. Mondják, neki köszönhető, hogy mostanában „odafönt” is többet törődnek Kiskörével, mindenekelőtt évi harminc-harmincöt milliót juttatnak a tározó karbantartására.

A motorcsónak visszakanyarodik, már a Tisza sodrában fut a vízlépcső felé. A hajózsilip bejáratánál sorakozó betonpillérek közül az egyik oldalra dőlve hever. Egy vigyázatlan hajós csúszott neki, meséli kísérőm, és rálegyint. Talán már sohase emelik vissza. Akár jelkép is lehetne ez a sorsára hagyott, ormótlan vasbetondarab.