Szólampróba (Beszélgetések az alternatív mozgalmakról)

Duna Kör

— Kicsoda Ön, Vargha János?

— Budapesten születtem. Harminckilenc éves vagyok. Feleségem grafikus. Két gyerekünk van. Az egyetemet Szegeden végeztem, biológus szakon. Utána három évig dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémia Szegedi Biológiai Központjában, ahol genetikával foglalkoztam. 1980-ban költöztünk el Szegedről. Négyen laktunk egy egyszobás lakásban, és semmi reményünk sem volt arra, hogy tágasabbra cseréljük. Pilisborosjenőn vettünk egy régi kőházat, amelyet főleg a magunk munkájával tettünk lakhatóvá.

— Mi először mint kollégák találkoztunk, hiszen a Búvár szerkesztőségében dolgozott. Miért szakított a tudományos munkával?

— Amikor otthagytuk Szegedet, apám segítségével a Búvárnál szereztem állást. A pályamódosításban szerepet játszott az is, hogy nem sok kedvem volt többletmunkával pótolni mindazt a hátrányt, amelyek a rendkívül drága és jól szervezett hátteret igénylő laboratóriumi kutatásokat nálunk megnehezítik. Minden tiszteletem azoké, akik képesek erre. Mindamellett azt hiszem, magával a tudományos munkával nem szakítottam, csak éppen a korábbihoz képest más helyzetből szemlélem a világot.

— Hogyan kezdett el érdeklődni a zöld-mozgalmak iránt, s miért került figyelmének középpontjába a bős-nagymarosi vízerőmű?

— A Búvárnál az első vidéki riportomat Vácott készítettem a Hazafias Népfront helyi környezetvédelmi csoportjának munkájáról. A beszélgetés vége felé említették meg, hogy lesz Visegrádnál egy vízlépcső, amely körül sok a bizonytalanság, de hát ők sem tudnak sokat róla. Mondták viszont, hogy szeptemberben lesz róla egy tanácskozás a MTESZ-ben, talán ott többet lehet hallani. Jellemző, hogy akkoriban mennyire el voltak zárva az emberek az információktól: nemcsak én — a Szegedről jött biológus — voltam tájékozatlan, hanem a Visegrádtól néhány kilométerre élő váciak is. Azon az 1980 őszén tartott tanácskozáson meglepetéssel hallottam a heves vitákat. Itt ismerkedtem meg Szabó Gáborral, a Világgazdaság újságírójával, akivel közösen — az 6 szerkesztőségükben — kerekasztal-beszélgetésen „eresztettük össze” a vízlépcsőrendszer tervezőit, építőit és bírálóit. Amit Szabó Gábor írt erről, az meg is jelent a nyilvánosan nem terjesztett Világgazdaságban. Az én riportom viszont csak a kefelevonatig jutott el, a közlést a Búvár szerkesztőbizottságának egy OVH-s tagja megakadályozta. Az „informális” cenzúrával való első találkozásom nemcsak felháborított, hanem kíváncsivá is tett: vajon mi lehet az ügy hátterében? Fölkerestem jó néhány szakembert— köztük természetesen vizeseket is—, tucatnyi könyvtárban gyűjtöttem a fellelhető információkat. Nagy munka volt, menet közben a szakmai kérdésekkel is meg kellett ismerkednem. S ahogy egyre mélyebben ástam magam a témába, egyre cifrább dolgok derültek ki számomra...

— Majd 1981 őszén „robbantott” a Valóság folyóiratban közölt tanulmányával...

— Igen, ez már jobban felkavarta a vizeket. Két hónapra rá a Látóhatár is közölte, így jóval több olvasóhoz jutottak el következtetéseim. Gondolom, a tanulmánynak köszönhető, hogy meghívtak egy MTA—OMFB- bizottságba, amelynek az volt a feladata, hogy tanulmányt készítsen a Duna „távlati komplex hasznosításáról”. Alig kezdődött meg a bizottság munkája, a pozsonyi Új Szó két egész oldalas cikkben támadta meg írásomat.

— Mikortól és mitől kezdte úgy érezni: szükség lenne azoknak az embereknek az összefogására, akik nem Csupán érzelmi alapokon, hanem szakmai érvekkel is alátámasztva támadják a vízlépcső koncepcióját? Vagyis: hogyan született meg a Duna Kör?

— Kezdetben úgy gondoltam, hogy a bizottság munkája során tisztázódnak a kérdések, és a döntési mechanizmusban érvényre jutnak a tények — vagyis majd győz az igazság. Nem ez történt. A bizottságban készült anyagokat a „vizes” szerkesztők enyhén szólva egyoldalúan megrostálták, ami ellen még menet közben a bizottság egyik vezetője, a szociológus Szalai Sándor is tiltakozott. Még az első ülésen javasoltam, hogy az esetleges különvéleményeket is csatolják majd a tanulmányhoz: nemcsak Osztrovszki György és Lévai András akadémikusok és én éltünk aztán ezzel a lehetőséggel, hanem egy teljes külön fejezetet mellékelt az MTA egyik testülete is. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tanulmány a „vizes” szerkesztőkés átfogalmazók minden igyekezete ellenére sem lesz alkalmas a tervek igazolására. Ekkor bízták meg a Straub F. Brunó által vezetett Országos Környezetvédelmi Tanácson keresztül magát a vízügyet az úgynevezett „Környezeti hatástanulmány” összeállításával. Az építkezések előkészítő munkálatait Magyarország még 1981-ben egyoldalúan felfüggesztette. A nyilvánosság kizárásával, a színfalak mögött folytak a magyar—csehszlovák tárgyalások, amelyek eredményeként 1983 októberében Lázár György akkori miniszterelnök Prágában aláírt egy megállapodást az építkezések folytatásáról. Néhány héttel később a Heti Világgazdaság felkért a vízlépcső elleni érvek összefoglalására. Cikkem megjelenése után levelet kaptam Szentágothai Jánostól, az MTA akkori elnökétől, amelyben tudatta, hogy az Akadémia elnöksége hasonló érvek alapján készít állásfoglalást. Ez az 1983. decemberi keltezésű állásfoglalás, amely a vízlépcső-építkezés 10 éves elhalasztását, de még inkább leállítását javasolta, hivatalosan mind a mai napig nem került nyilvánosságra. Nem sokkal később, 1984 elején a Rakpart Klub vitára hívott meg. A másik fél, Nagy László főosztályvezető-helyettes részvételét azonban az Országos Vízügyi Hivatal az utolsó pillanatban lemondta. Mint közölték, a vitát nem lehet megtartani, mert — úgymond — a téma egyelőre nem szerepel a Tájékoztatási Hivatal munkatervében. Így a vitából csak előadás és beszélgetés lett, amelyben részt vett a terveket ellenőrző vagy bíráló több szakember és tudós is. Egy diák fölvetette, hogy valamit kellene tenni az építkezés folytatása ellen. Mivel a klub már zárt, egy fiatal közgazdász fölajánlotta, hogy a lakásán folytassuk a beszélgetést. Ott határoztuk el, hogy minél szélesebb körben próbáljuk ismertetni az emberekkel a vízlépcsők várható káros hatásait. Mint „Bizottság a Dunáért” előadásokat, vitákat szerveztünk. Hamarosan fölmerült az aláírásgyűjtés gondolata is. Petíciót fogalmaztunk meg, egy nyomdában kinyomtattuk a gyűjtőíveket és a hozzá mellékelt tájékoztatót.

— Nagyon jól emlékszem, akkoriban a legkülönbözőbb társaságokban igen sok szó esett az aláírásgyűjtésről. Jómagam például azért írtam alá a tiltakozást, mert közgazdaságilag tartottam értelmetlennek és pazarlónak a beruházást. A környezeti hatásokról vajmi keveset tudtam.

— Igen, ez volt az egyik jellemző megközelítési mód. Egyébként a Duna- mozgalomban már a kezdetén a legkülönbözőbb érdeklődésű emberek vettek részt. Voltak, akik kifejezetten szakmai alapon tiltakoztak, mások úgy látták, hogy a vízlépcsővel kapcsolatos kormányzati magatartás egyben egy politikai döntési rendszer hibáit is jól mutatja, megint mások a közgazdasági megalapozatlanságot kifogásolták, de ellenérzéseket keltett egyebek között az is, hogy az építkezések Szlovákiában főleg magyarok lakta területeket veszélyeztetnek.

— Milyen akciókat szervezett a mozgalom 1984-ben?

— Először is megpróbáltunk bejegyzett egyesületet alapítani. A „Dunai Tájvédelmi Egyesület” létrehozását azonban a hatóságok megakadályozták. Az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatalhoz szabályosan beadtuk a kérelmünket. Hosszas levelezés kezdődött, amelyben újabb és újabb információkat kértek az egyesület céljairól. Ezzel húzták az időt. Gonda György elnökkel végül sikerült valamiféle elvi megállapodásra jutni, Őt azonban néhány nappal később nyugdíjazták. Közben több sikeres előadást és vitát szerveztünk. Ekkor már a vizesek is kiálltak vitatkozni, de a Műegyetemen és a Közgázon összegyűlt hallgatóság többségét nem sikerült meggyőzniük az építkezések hasznosságáról. A közgazdasági egyetemen Zsuffa Ervin, az OVH alelnöke volt a vitapartnerem, aki azelőtt az MSZMP KB illetékes osztályán dolgozott, és feltételezhetően volt némi szerepe az 1977-es döntés előkészítésében. A főleg közgazdászokból álló közönség azonban hiába kérdezte tőle, hogy mennyibe kerül a beruházás az országnak, és mi a haszon belőle... Ezt követően odafönt megelégelték a vízlépcső körüli hírverést. Az Írószövetség áprilisra meghirdetett vitáját a Politikai Bizottság nyomatékos kérésére lemondatták, és a témát teljesen kitiltották a sajtóból. Még a vízlépcsőt dicsőítő, a Tájékoztatási Hivatal utasítására írt, és a vízügy által ellenőrzött cikkek áradata is csak 1985. augusztus közepén Indult meg. 1984 nyarán néhányan elhatároztuk, hogy az elrendelt csönd megtörésére újságot indítunk „A Duna Kör Hírei” címmel. Dokumentumokat, szakmai anyagokat, híreket és kommentárokat közöltünk. A nyomdaköltséget összeadtuk. Számonként 1–2 ezer példányt fűztünk össze. Pénzért terjesztettük, ennek ellenére a költségek csak részben térültek meg. Tulajdonképpen a lap körül alakult ki a Duna Kör, amely az egyesületalapítás zátonyra futása után az aláírások összegyűjtését is folytatta.

— Mi lett az aláírásgyűjtés sorsa?

— Minket is meglepett, hogy a körülményekhez képest milyen jelentős számú aláírás gyűlt össze. Az első menetben hatezer, pár hónappal később még 1700 aláírást küldtünk el postán a kormánynak és a parlamentnek. Sok ív elveszett, a titkosrendőrség és buzgó munkahelyi vezetők is begyűjtöttek néhány ezer aláírást.

— Mennyire hatott a Duna Kör szerveződésére és tevékenységére a Nyugat-Európában egyre erőteljesebbé váló zöld-mozgalom?

— A magyarországi Duna-mozgalom az itteni társadalom válasza, amit ennek a tervnek a veszélyessége és elképesztő ostobasága váltott ki. Csak később váltak nyilvánvalóvá a hasonlóságok: az erőszakos technológiák mindenhol hasonló immunreakciókat váltanak ki, legfeljebb a részleteket módosítják a helyi körülmények. A világnak ezen a táján a társadalom önszerveződésének egy kisebbség által történő erőszakos megakadályozása persze sokáig késleltette ennek az immunreakciónak a kialakulását. Az információk szabadságának a hiánya okozza például azt, hogy az emberek nálunk nagyon keveset tudnak a radioaktív anyagok felhasználásának veszélyeiről. Még a csernobili katasztrófa is csak néhány hetes izgalmat keltett. A vízgazdálkodás környezetvédelmi problémái jóval ismertebbek. A vízlépcsőrendszer ráadásul az egyik legkoncentráltabb támadás a természet elleni háborúban — nyilván nem véletlen, hogy éppen ez került terítékre. Ehhez nem kellett semmiféle külső hatás. Más kérdés, hogy elkésettségünk miatt nagyon hasznosan tudnánk felhasználni mások korábban szerzett tapasztalatait. Osztrák környezetvédőkkel vettük fel először a kapcsolatot, egyrészt azért, mert ők annak idején szintén egy vízlépcső — a hainburgi — ellen küzdöttek, másrészt azért, mert már akkor voltak hírek arról, hogy Ausztria pénzzel és építési munkával szállna be a nagymarosi építkezésbe.

— Miért és milyen körülmények között kapta meg az alternatív Nobel-díjat?

— A díjat a csoport kapta: a Greenpeace Austria javaslata alapján ítélte oda egy nemzetközi bizottság, amely Oslóban ül össze minden évben. Az átadásra Stockholmban került sor, egy nappal a „rendes” Nobel-díjak átadása előtt. A hivatalos neve Right Livelihood Award, Jakob von Uexkull svéd-német író alapította. A kitüntetés itthon kisebbfajta pánikot keltett. Dégen István — a korrupció miatt leváltott hajdani vízügyi főigazgató, Dégen Imre fia — már másnap reggel mint újságírót behívatott a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalába, és Lakatos Ernővel, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának azóta menesztett főnökével együtt próbáltak rám ijeszteni. Mondván, hogy ez a kitüntetés „mocskos politikai ügy”, amit nem szabad elfogadni, és akármit csinálunk, a vízlépcső úgyis fel fog épülni. Mindenesetre gyorsan megtiltották minden szerkesztőségnek, hogy a hírt leközölje. A díjjal járó 25 ezer dollárt a Duna Kör sokáig nem vette fel. Azt terveztük, hogy alapítvány formájában kerül sor a felhasználásra, az Akadémiának azonban nem engedték meg, hogy vállalja az alapítvány felügyeletét. Végül tizenegyen forintban felvettük az összeget, és létrehoztuk a nem-hivatalos Duna-Alapítványt, amely többek között hozzájárult a Duna Antológia kiadásához, és támogatta a vízlépcső elleni 1988-as kampányt. Az alapítványt öttagú kuratórium kezeli.

— Az alternatív Nobel-díj kapcsán Önt személyében is megtámadták, és máig tartó egzisztenciális nehézségei keletkeztek. Hogyan, miért?

— Először felsőbb utasításra a MUOSZ Etikai Bizottsága szigorú megrovásban részesített — úgymond — a Magyar Népköztársaság érdekeinek megsértése miatt. Aztán nem kaptam kiutazási engedélyt1, mert — állítólag — nem ismertem eléggé a meghívó személyt, aki egyébként a svéd parlament képviselője volt. Végül átszervezés címén elbocsátottak a munkahelyemről, a Tudomány szerkesztőségéből. A teljesen jogtalan eljárás ellen csak én tiltakoztam a szerkesztőségben — a többieknek nyilván megsúgták, hogy ha engem kiakolbólítanak, akkor az átszervezést úgyis visszacsinálják. Így is lett... A munkaügyi pert egyébként megnyertem, de az állásomat mindmáig nem kaptam vissza. Miután az utcára kerültem, a MUOSZ arra hivatkozva, hogy nincs újságírói állásom, törölt a tagok névsorából. Valami mégis történhetett, mert most, több mintegy év elteltével kaptam tőlük egy levelet, hogy vigyek be fényképet az új tagsági igazolványomhoz.

— Jelenleg miből él, min dolgozik?

— Kétéves MTA—Soros ösztöndíjam van, ami havi 8000 forint. Azzal foglalkozom, hogy milyen választ adhat a civil társadalom Magyarországon arra a kihívásra, amit az ökológiai válság jelent. Felfogásom szerint a politikai társadalom nem képes megfelelően reagálni, mivel túlságosan kötődik az erőszakos technológiákhoz, mint a hatalom forrásához. A biológiai alapok megőrzése érdekében korlátozni kell a technológiák terjeszkedését, és ez természetesen szembeállítja egymással a hatalmi politikát és a környezetvédelmet. Hogyan jelenik meg Magyarországon ez a konfliktus, milyen problémákat okoz a politikai társadalom kóros burjánzása és a civil társadalom fejletlensége — ilyen kérdésekről írok a készülő tanulmányban.

— Térjünk vissza a Duna Körre. Mi történt 1986 februárjában a Batthyány téren?

— A sajtótilalom miatta vízlépcsővel kapcsolatos problémáktól a közvélemény teljesen el volt szigetelve. Ezért hirdettünk meg egy környezetvédelmi sétát a Margitszigetre, hogy az ottani kutaknál beszéljünk az ivóvízkészleteket érintő hatásokról — ugyanis hasonló kutak vannak azokon a területeken is, amelyeket súlyosan érintene az erőmű felépítése. A hatóságok elképesztő módon reagáltak erre a tervre. Többünket a munkahelyünkön kerestek meg, engem beidéztek a rendőrségre. A Duna Körben az a vélemény alakult ki, hogy egy esetleges provokációt aligha tudnánk megakadályozni, ezért a sétát az utolsó pillanatban lemondtuk. Mivel már nem tudtunk mindenkit értesíteni, elmentünk a találkozó színhelyére, a Batthyány térre, amelyet teljesen megszálltak az állig fölfegyverzett rohamosztagok. Egy osztrák csoport, köztük gyerekek és Idősek, akik a sétára jöttek, Günther Schobesberger ökológus vezetésével mégis elindult a sziget felé. Néhány magyar környezetvédő is velük tartott. A harmadik sarkon rontottak rájuk a rendőrök gumibotokkal és könnygázzal. Egyébként nem ez volt az egyetlen incidens, egy évvel később osztrák zöld parlamenti képviselőket tartóztattak le Budapesten, mert röpcédulákat osztogattak a járókelőknek.

— A séta nem sikerült, a közvélemény számára mégis ekkortól vált tudatossá, hogy létezik Magyarországon is környezetvédelmi mozgalom.

Egyre több helyen került szóba a Duna Kör neve, sok ember kezdte el hordani a kabáthajtókáján a Jellegzetes kék-fehér jelvényt. Mitől alakult át — alakulhatott át — egy szűk csoport kezdeményezése mozgalommá?

— Úgy, hogy egyre több ember ismerte föl, mennyire sérti az érdekeit a Duna kibetonozása. A hatalmon lévő rétegek pedig, amelyek még jövedelmező gazdaságot sem voltak képesek létrehozni, nemhogy a környezet romlását megállítani — amire egyébként virágzó államok sem képesek —‚ már nem tudták mindenkinek befogni a száját. Amit lehetett, azt azért megtették. Például betiltották egy független környezetvédő egyesület szervezését, ugyanakkor létrehozták a sajátjukat az általuk irányított „népfronton” belül.

— Közbevetőleg: a „hivatalos környezetvédők azt állítják, hogy sem a Duna Kör, sem más alternatív környezetvédő csoportok nem hajlandók párbeszédre, együttműködésre. Igaz ez?

— Ami az együttműködést illeti, természetesen igyekszünk megőrizni a függetlenségünket azoktól az érdekcsoportoktól, amelyekkel a környezetvédelem kérdésében szembekerültünk, és ez az úgynevezett hivatalos „környezetvédőkre” is vonatkozik. E tekintetben egyébként a Duna kérdése olyan választóvíz, amely meglehetősen pontosan jelzi, hogy ki mit akar megvédeni. Párbeszédre természetesen hajlandók vagyunk, például egy alkotmányos sajtószabadság keretein belül.

— 87 közepén-végén úgy látszott: mintha kilépnének az „illegalitásból. Több olyan rendezvény volt, amelyre népes hallgatóság gyűlt össze. Mennyien kapcsolódnak a kör tevékenységéhez, mekkora a hatókörük?

— Felmérések híján ezt nem lehet meghatározni. Mindenesetre a Duna- mozgalom már régóta túlterjedt a Duna Kör keretein. De semmiféle „illegalitásból” nem kellett kilépni. Alkotmányos keretek között mozgalmat szervezni, abban részt venni állampolgári jog. Itt csupán arról van szó, hogy a hatóságok az alkotmánnyal és az emberi jogokkal ellentétes, alacsonyabb jogszabályok, afféle „gumi-paragrafusok” alapján megtagadják a bejegyzést. Így tettek a Duna-Alapítvány, és így az 1987-ben szervezett független környezetvédelmi egyesület esetében is. Illetve ez utóbbi esetében a további szervezést szó szerint be is tiltották. Ennek a helyzetnek az áthidalására alakította meg 1987 végén Vit László a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság környezetvédelmi csoportját, amely fontos szerepet játszott az 1988-ban ismét felerősödött vízlépcső-ellenes mozgalomban.

— Ezzel elérkeztünk az 1988-as forró nyárhoz-őszhöz. A Duna Kör beolvadt a környezetvédelmi mozgalomba, vagy megőrizte önállóságát? Lehetséges-e idővel magyar zöldpárt?

— Elvileg és gyakorlatilag sem tartanám szerencsésnek, ha a különféle — és nem utolsósorban sokféle — környezetvédelmi csoport az együttműködés során elvesztené az önállóságát. Az elmúlt negyven év alatt az emberek többségében kialakult az a hiedelem, hogy mindent csak nagy, központi intézményekkel lehet megoldani. Nem hiszem, hogy ennek a modellnek a reprodukálására volna szükség. A Duna kérdésében nagyon széles körben alakult ki egyetértés, olyan emberek és csoportok között is, akik más kérdésekben akár homlokegyenest ellenkező szemléletet képviselnek. Ez a koalíció azonban csak a Duna ügyében működőképes, és hamar széthullana, ha valaki például ezen az alapon próbálna egy pártot szervezni.

A Duna Kör novemberben társadalmi szervezetté alakult. Alapító nyilatkozata szerint célja a bioszféra és a társadalom együttélési lehetőségeinek feltárása és ennek megvalósítása egy fenntartható világ elérése érdekében. Jelmondata Comeniustól származik: „Minden szabadon folyjék, távol legyen a dolgoktól az erőszak”. A kör ismert jelvénye a megszakított kék hullámvonal, fehér, kör alakú mezőben. Ami a közvetlen célokat illeti: először is mindent meg kell tenni a nagymarosi vízlépcső felépítése ellen. Hiszen még mindig csak előkészületek történtek. A Duna Kör részt vesz a népszavazásért folyó aláírásgyűjtésben, és reméljük, hamarosan könyv alakban jelenik meg a szeptemberi nemzetközi Duna-konferencia anyaga. A Duna-ügy mellett, de azzal kapcsolatban is szükség van a magyarországi környezetvédelem és általában az alternatív mozgalmak alapelveinek tisztázására. Szeretnénk folytatni azt, amit 1984-ben elkezdtünk. Ez elsősorban egyfajta közvetítő szerep a tudomány és a társadalmi cselekvés között. Elképzeléseink szerint a szervezeti forma segítené információs és adminisztrációs szolgáltatás kiépítését. Ugyanakkor persze egyértelműbe helyzetet is teremt, amelyben lehet tudni, hogy mi a Duna Kör és mi nem.

— Térjünk vissza az 1988-as esztendő legfontosabb eseményére, a parlamenti szavazásra. Szeretnék arra utalni, hogy az ülésszakot megelőző tüntetések, újságcikkek, az egész közhangulat alapján egy ideig úgy lehetett hinni: nagyobb a Dunát védők befolyása, mint amit végül is a szavazás eredménye tükrözött. Mi erről a véleménye?

— A szavazás nem a köz véleményét tükrözte, erre utalnak a nyilvánosságra hozott, nem reprezentatív közvélemény-kutatási adatok is. Nyilván jó oka volt rá az MSZMP vezetésének, hogy a parlamenti ülés előtt utasítsa a párttag-képviselőket: nem támogathatják a népszavazást. Ez világosan mutatja, hogy értékelésük szerint katasztrofális vereséget szenvednének. Mindent megtettek tehát annak érdekében, hogy a köz véleménye ne juthasson érvényre. Ezt tükrözte a parlamenti szavazás. Nem véletlen, hogy több választókerületben aláírásgyűjtés indult a vízlépcsőt megszavazó képviselők visszahívására. Bihari Mihály politológus és több alternatív politikai szervezet pedig éppen ennek az ülésnek a kapcsán vetette fel az 1985-ben választott parlamentalkalmatlanságát a mai feladatok megoldására. Hol vagyunk már 1985-től, amikor a vezetés új növekedési pályára akarta „vezérelni” az országot, ami persze még mélyebb válságot idézett elő, beleértve az ökológiai válság súlyosbodását is.

— Végül is a parlamenti álláspont s az, hogy a vízlépcső építése folytatódik, kudarc a környezetvédelmi mozgalom számára?

— Az építkezés folytatódása jelzi: a társadalom ma még nem tudja megvédeni magát. A parlament álláspontja viszont csak a politikai hatalmat minősíti. Sokatmondó az is, hogy a képviselők és a kormányzat semmibe vették az Akadémia bizottságának a véleményét, amelyet egyébként az Akadémia elnöksége is elfogadott. A parlamenti döntés a pártvezetés szándékával ellentétben nemhogy szélesebb alapokra helyezte volna a korábbi rossz döntéseket, sokkal inkább megmutatta, milyen szűk körben, milyen szűk érdekek szerint határoznak ma is az egész országot érintő kérdésekben.

— Felkészült a környezetvédő mozgalom erre a negatív döntésre is? Mi a válaszuk rá? Hogyan tovább?

— Egyrészt szakmailag alátámasztott érvekkel tudjuk bizonyítani, hogy a kormányzatnak sajnos sem gazdasági, sem műszaki lehetőségei nincsenek arra, hogy a vízminőséggel kapcsolatosan hangoztatott garanciáit a gyakorlatban érvényesíthesse. Ebben az esetben viszont akkor is le kell állítani az építkezést, ha az — feltéve, de meg nem engedve — a világ legjövedelmezőbb befektetése volna. Másrészt folyik a széleskörű aláírásgyűjtés a népszavazás érdekében, 1988 végére már 100 ezer gyűlt össze... Amelynek persze megfelelően előkészítve és társadalmilag előkészítve kell lennie, ahogyan azt a petíció szövege is hangsúlyozza.

— Kérdés: ha a parlamentet nem sikerült a saját oldalukra állítani, hogyan lehet majd mozgósítani, meggyőzni a kevésbé politikus — sőt: apolitikus — közvéleményt az igazukról?

— Továbbra is nagy erőfeszítéseket kell tenni a vízlépcsővel kapcsolatos információk minél szélesebb nyilvánossága érdekében. A helyzetet jól jellemzi, hogy az Írószövetség nemcsak azért utasította vissza a részvételt a kormányzat által felkért bizottságban, mert az írók többsége ellenzi a beruházást, hanem azért is, mert aki abban részt vesz, annak titkot kell tartania. Ilyen titok például az, hogy naponta mennyi pénzt szórnak a Dunába egy olyan országban, ahol becslések szerint az ország lakosságának egyötöde a létminimum alatt él, és amelynek a legmagasabb az egy főre eső adóssága Közép-Európában. És ahol sok száz településen nincs egészséges ivóvíz. Ezek az érvek — ha eljutnak a közvéleményig — feltehetően mind több embert állítanak az igazunk mellé.

— Köszönöm a beszélgetést.

***

 

  • 1. Az alternatív Nobel-díj átadásán Vásárhelyi Judittal együtt képviseltük volna a Duna Kört, ő azonban nem kapott kiutazási engedélyt, csak én. Az itt említett eset, amikor már én sem kaptam kiutazási engedélyt, egy későbbi meghívásra vonakozott. (V.J.)

Hivatkozás

Bossányi, K., 1989. Vargha János : Duna Kör. In Szólampróba : Beszélgetések az alternatív mozgalmakról. Budapest: Láng Kiadó, 60–67. o.