Ezredvégi beszélgetés

Vargha János

Mennyire határozzák meg a körülöttünk zajló eseményeket a technikai feltételek és lehetőségek?1

A technológia fejlődési folyamatának van egy belső logikája, melyben felfedezést felfedezés követ: egyik következik a másikból, több különböző lehetőségből következik egy újabb, szintetizált lehetőség, így halad előre a technika. Ebben a folyamatban egyre kevesebb szerepet játszanak az emberi értékek avagy a biológiai, ökológiai rendszerek igényei.

Ezek szerint azok a veszélyek is ilyen halmozottan fejlődnek, amelyek együtt járnak ezzel a technológiával.

Versengés folyik az erőforrásokért. A versengés alapja a biológiai fajok közötti versengés, ezen belül az egyes populációk közötti versengés. Ám az ember az első olyan élőlény a földön, amely hatékonyan tud alkalmazni másféle energiákat, mint amilyeneket az élőlények általában használnak. Ezek közvetve vagy közvetlenül szinte kizárólag a Nap energiáját használják fel. Az ember - amint ez a Prometheus-legendában megfogalmazódik - képessé vált arra, hogy a tüzet használja. Ez volt az első olyan technológia, amely gyökeresen különbözött a biológiai rendszereken belül uralkodó eljárásoktól. Mindezt azért tette az ember, hogy túléljen mint egyén, és ezen keresztül mint populáció és mint faj.

Az emberi populációk az egymás közötti versengésben is felhasználták a technológiai eszközöket. Így indult meg az előbb említett technológiai újítási lánc, amely egyre hatékonyabb, egyre erősebb eszközöket állított elő, melyekkel, úgymond, a természet erőit semlegesíteni lehet. Ez az embert nagyon sikeressé tette, legalábbis abban az értelemben, hogy más fajok rovására nagymértékben elszaporodott a Földön. Ugyanebben az értelemben sikeressé tett még néhány állat- és növényfajt, amelyeket az ember a saját maga érdekében tenyésztett vagy termesztett, továbbá ezek élősködőit. Megindult egy folyamat, amelynek során ez a néhány faj mérhetetlenül elszaporodott, a külső nyersanyag- és energiaforrásokon alapuló technológiája segítségével kivonta magát a Földön kialakult, egyensúlyra törekvő szabályozási rendszer hatalma alól. Az ember ideológiájában ez a természet átalakítása vagy - nyíltabban fogalmazva - legyőzése. Ez a háború a múlt század közepe óta már olyan méreteket öltött, hogy fölmerült annak a lehetősége is, hogy mindez az egész biológiai rendszer összeomlásához vezet.

Mikor kezdődött mindennek a tudatosítása?

A földi élő rendszer halálának a lehetősége, mint a technológiai haladás következménye, valamikor az ötvenes-hatvanas évek táján merült fel. Később bebizonyosodott, hogy a Föld légkörének az összetétele vagy az óceánokban oldott anyagok összetétele eltér attól, ami magából, csak a fizikai környezet hatására állt volna be. Valószínű tehát, hogy a biológiai folyamatok szabályozzák ezeket a paramétereket, vagyis az élettelen és az élő környezet együtt alkot rendszert. Ezt nevezte el aztán Lovelock fizikus Gaiának. Gaia a Föld istennője a görög mitológiában. Kérdés, hogy ez a lény tud-e védekezni a szüntelen növekvő, az önkorlátozást nem ismerő technológiai rendszerek hatása ellen.

Mekkora az ember felelőssége ebben a folyamatban? Visszafogható-e egyáltalán ez a növekedéskényszer?

A földi élet története valamikor azzal kezdődött, hogy megjelentek a magukat szervezni képes, a környezetüknél nagyobb rendezettséget elérő és önmagukat szaporító lények. Ezek képesek rendezettségüket a környezetükkel szemben fönntartani. Az evolúció viharain át vezető fejlődés során a DNS-fehérjetechnológiával működő egyik lény képessé vált arra, hogy saját működése érdekében felhasználjon más típusú anyagokat és más típusú energiákat: tüzet, nukleáris energiát, fémeket, műanyagokat stb. Ezt a lényt embernek nevezzük. Ha egy távoli bolygóról néznénk ezt a földi színjátékot, akkor nem hiszem, hogy fölmerülhetne az ember erkölcsi felelőssége - még akkor sem, ha az ebben játszott szerepe nyilvánvaló. Az ember hatalmas előnyökhöz jutott a technológiai fejlődés révén. Hihetetlenül sikeres élőlény lett a Földön, soha egyetlen faj sem játszott ilyen uralkodó szerepet. Ez az uralkodó azonban - legalábbis eddig - hihetetlenül ostoba is egyben. Még mindig nem fogta fel, hogy a földi élethez szükséges legegyszerűbb feltételek, például a légkör gázainak aránya, a hőmérséklet, a csapadék alakulása, a talaj szerkezete, a vizekben oldott anyagok összetétele és így tovább, csak az egyébként egymással versengő fajok többségének az együttműködésével tartható fenn, s ez korlátokat szab a versengésnek. Másrészt az ember sokat veszít kultúrájából, önállóságából, döntési szabadságából, ha életét egyre nagyobb mértékben alapozza a technológiai rendszerekre. Talán képes arra, hogy ezt a folyamatot megváltoztassa. Talán képes arra, hogy a technológiai rendszerek működését és használatát úgy szabályozza, hogy megőrizhetőek maradjanak az emberi és biológiai értékek, mármint azok, amelyek még nem mentek veszendőbe.

Mennyire állnak az ilyen törekvések a tudományos kutatások célpontjában?

Nagyon határozott különbséget kell tennünk a tudomány és a technológiafejlesztés között. Valójában a professzionalisták túlnyomó többsége a technológiai rendszerek fejlesztésén dolgozik; ők nem tudósok, hanem technológusok. A tudós csak arra törekszik, hogy megértse a világot, a technológus pedig a tudomány eredményeit felhasználva, átalakítja ezt a világot. Szerinte ettől a világ szebb, jobb és gazdagabb lesz. Van kölcsönhatás is a tudomány és a technológia között, mivel egyes tudományágak műveléséhez egyre bonyolultabb technológiai rendszerekre van szükség. Csak ezek képesek közvetíteni az emberi érzékelés és a világ titkai, például az elemi részecskék világa között.

A tudományból következhet akár a technológia minden határon túl való fejlesztése vagy e gazdaság expanziója, de következhet belőle ezeknek a korlátozása is. Az, aki a legfantasztikusabb gépeket konstruálja azért, hogy más embereket elpusztítson, ugyanazt a tudományt használja fel, mint az, aki megpróbálja a technológiai fejlődés folyamatát féken tartani.

Van-e valamiféle konszenzus a tekintetben, hogy a kibillent egyensúlyi állapotot hogyan lehetne helyreállítani, új egyensúlyt teremteni?

Vegyük példának az éghajlatváltozást. Az ember technológiai tevékenysége következtében kimutathatóan növekszik a szén-dioxid és néhány más olyan gáz mennyisége az atmoszférában, amely ugyan átengedi a napsugárzást, de a Föld felszínéről kibocsátott hősugarakat visszaveri. Így üvegházba zárja a Földet, ami az egész légkör és a földfelszín felmelegedését, az időjárás megváltozását okozza, annak egyelőre kiszámíthatatlan ökológiai következményeivel együtt. Ez az első olyan nagy léptékű megzavarása a Föld, avagy Gaia szabályozott rendszerének, amelyet a tudósok észleltek. Mit lehet tenni? Az egyik nézet szerint a megoldás a radikális önkorlátozás azon technológiák használata terén, amelyek környezeti problémákat okoznak. A másik nézet szerint tovább kell folytatni a gazdasági növekedést, mert ez fogja megteremteni azokat az eszközöket, amelyeknek tudatos és tervszerű alkalmazásával szabályozni lehet a környezet állapotát. Ez utóbbiban én nem hiszek, és úgy gondolom, hogy részben gyermekded optimizmus, másrészt a gazdasági növekedésben érdekelt technológiai csoportok állnak e szemlélet mögött. Annak idején nagy ellenállás fogadta a Római Klubnak a növekedés határairól szóló figyelmeztetését. Azt hiszem, vissza kell térni ehhez az elképzeléshez, és meg kell vizsgálni, hogy hol húzódnak a növekedés határai, amelyek létezése eléggé nyilvánvaló.

Denis Meadows Beyond the Limits című könyvében azt állítja, hogy már túl is léptük ezeket a korlátokat. Feltételezhető, hogy a Föld avagy Gaia önszabályozó, az élet feltételeit fenntartó képessége függ a biológiai rendszerek bonyolultságától, sokféleségétől. Ha ez így van, akkor a több millió faj közül néhány fajnak és a biológiai rendszerekhez képest roppantul egyszerű, mondhatnám, primitív technológiai rendszereknek a minden határon túl való kiterjesztése szükségszerűen magával vonja az egész rendszer sokféleségének csökkenését. A trópusi őserdők irtásával például az ember rohamosan tönkreteszi a legösszetettebb, legváltozatosabb élő rendszereket. A folyamat egy bizonyos határon túl a szabályozás zavaraihoz, esetleg összeomlásához vezet.

Mennyire haladt előre az élővilág átalakítása a földön? Mennyire meghatározó ma a technológiai rendszerek jelenléte?

Van, aki azt feltételezi, hogy az élő rendszerek kapacitása jóval nagyobb annál, semhogy teljesen tönkre lehessen tenni. Legföljebb olyan változás következhet be, amelynek nyomán a szárazföldi élőlények elpusztulnak ugyan, de például a tengerfenék élőlényei fönnmaradhatnak. Innen aztán elindulhat egy újabb folyamat, amely megint benépesíti a szárazföldet. De más kimenetel is lehetséges.

Lehet, hogy az egész élővilág elpusztul, és a Földön sokkal korábban ér véget az önmagukat szervező, önmaguk bonyolultságát növelő és önmagukat szaporító lények korszaka, mint ahogy az az ember nélkül történne. Van egy olyan lehetőség is - elméletileg ezt sem zárnám ki -, hogy a technológiai rendszerek egy időre átveszik a domináns faj szerepét a Földön. Az emberrel és még néhány más fajjal szoros együttműködésben kipusztítják a többi faj jelentős részét. Ehhez természetesen elengedhetetlen az, hogy a globális szabályozó rendszert, amely a Földet a szárazföldi élőlények számára alkalmassá teszi, valamilyen technológiai megoldással helyettesítsék. Ebbe az irányba mutat a környezetvédelem technooptimista felfogása, amelynek értelmében újabb és újabb technológiai megoldásokkal egészítik ki a környezetromboló technológiákat. A technológiai lehetőségek látszólag szédítőek. Egy űrhajóban is lehet élni egy darabig. Csakhogy az űrhajó fenntartásához valahonnan energiát kell nyerni, valahonnan ezt az egész rendszert a méreteihez képest roppant költséggel fenn kell tartani és tudatosan szabályozni kell, mert a technológiai berendezések nélkül, az űrbéli állapotok között ez nem önszabályozó rendszer. Eléggé merész feltételezés, hogy lenne technológiai lehetőség a Föld egész felszínén hasonló beavatkozásra.

Folytatva a találgatást: a technológia fejlődése is zsákutcába kerülhet. Elképzelhető az is, hogy az ember ugyan megmarad, de elveszti a technológia adta előnyöket vagy azok többségét. Elveszti a tudását, ha olyan katasztrófa történik, amely a civilizált, nagy technológiai tudással bíró területeken pusztítja el az embereket. Ilyen víziókban bővelkedik a tudományos-fantasztikus irodalom. Ennél azonban sokkal közvetlenebb veszélyekkel kell megküzdenünk: annak veszélyével, hogy elveszítjük saját emberi mivoltunkat, amelyet nemcsak biológiai létezésünk határoz meg, hanem az élettörténetünk, a viselkedésünk, a kultúránk, a nyelvünk, a művészetünk. Ezt sokkal nagyobb, sokkal közvetlenebb veszélynek látom, mert ha ezt elveszítjük, akkor nem is igazán érdekes, hogy utána mi történik. Ha ez elvész, akkor számunkra minden elveszett. Ráadásul olyan veszélyforrásokat hagyunk magunk körül a környezetben - ilyen például a radioaktív anyagok használata következtében létrejövő nukleáris szennyezés -, amelyeket mi magunk nem vagyunk képesek közvetlenül érzékelni.

Tehát egyre inkább függővé válunk olyan technológiai berendezésektől, amelyek közvetítik ezeket a jeleket, lefordítják például villogásra, sípjelzésre, mutatók kilengésére.

Ezt látva-hallva tudjuk eldönteni, hogy egy keresztúton előre, jobbra vagy balra kell-e mennünk ahhoz, hogy ne pusztuljunk el a sugárzás miatt. Szokásaink, életritmusunk, nyelvezetünk - és mi tagadás, erkölcsünk is - átalakul a technológia következtében. A technológiák kiirtják a költészetet - és nem teremtenek új költészetet, vagy ha igen, úgy a saját költészetüket teremtik meg, nem a miénket.

Nyilván ön is használ gépeket, hogyan látja ezek hosszú távú hatását az emberre?

Személyes dilemmám is, hogy használhatunk-e például számítógépeket? Lehet-e, és ha igen, akkor milyen mértékben lehet technológiai eszközöket használni? Nagyobbnak tűnik a veszély, hogy amikor az ember beül egy autóba, akkor az a képzete támad, hogy ereje, hatékonysága megsokszorozódik. Valójában egy erősen determinált kényszerpályára kerül. Gondolati és döntési szabadsága rendkívül beszűkül, mintegy az autó kezelőszervévé válik. Az ember így szellemi sokféleségéhez képest igen alárendelt helyzetbe kerül. Az autóvezető embert a mai technológiai lehetőségek között már helyettesíteni lehet néhány mikroprocesszorral és szervóberendezéssel is. Ugyanez érvényes a különféle gépek használatára. Ennek a legmeghökkentőbb megfogalmazását nemrégiben úton-útfélen hallhattuk egy reklámszövegben: "Braun - a forma, amihez az ember kezét tervezték." Én használok technológiai eszközöket, de érzem az erejüket, félek is tőlük. Például amit most itt, egy tévéinterjúban elmondok, nem változik-e olyasvalamivé, ami szándékaimtól idegen, nem fordul-e akár a visszájára? Ez ugyanis nem igazi kontaktus emberek között, sok minden nyilvánvalóan elvész a mondanivalómból, ami egy emberi, szemtől szembeni kommunikációban megvan és teljessé teszi azt. Itt csak egy elektronikus képről van szó, amit egy mondat közben ki lehet kapcsolni, ott lehet hagyni anélkül, hogy érzelmi hatással lenne arra, aki ezt teszi, s az rám bármily módon hatna. Ez a fajta kommunikáció idegen az emberi viselkedéstől, az emberi érdekektől.

Itt már a technológia birodalma kezdődik.

Sajnos, amit környezetvédelemnek hívnak manapság, annak a legnagyobb része nem jut túl azon a bűvös körön, amit a technológia birodalma, ereje és hatalma jelent. A látszatmegoldás ugyanakkor a biztonság illúzióját kelti egy nagyon is veszélyes birodalomban. Hasonlóképpen csapdává változhat, ha megpróbáljuk gazdasági mutatókkal kifejezni azt, ami valójában kifejezhetetlen. Ez a törekvés is visszájára fordul, ha áruvá válik mindaz, ami egy több milliárd éves földi élettörténet produktuma, és amit soha nem lennénk képesek megismételni. Így válik gazdasági alku tárgyává lepke és virág, napi áron becserélve vízerőműre és autópályára.

Lát-e valami lehetőséget arra, hogy valamiféle új egyensúlyi állapot álljon be?

A mi rövid időtávlatot érzékelő tudatunk számára sok minden egyensúlyként jelenik meg, noha valójában nem az. A Földön olyan folyamat zajlik, amelynek életünk végéig részesei vagyunk. Ebből a folyamatból ki kellene zárni, meg kellene akadályozni azt a lehetőséget, hogy a technológiai rendszerek alkatrészeivé váljunk. Kérdés, hogyan történjen ez, amikor az emberek egy része ebből a technológiából él, sőt életképtelen lenne, éhen halna nélkülük. Ezek a technológiák nagymértékben beágyazódtak a társadalomba. Kérdéses, hogy egyáltalán meg lehet-e tőlük szabadulni. Nem minden válfajától kellene megszabadulni. Vannak szelíd, szelídnek vélt technológiák, amelyekkel önazonosságunk, emberi mivoltunk elvesztése nélkül is együtt élhetünk. Meg kell tanulni uralkodni rajtuk, szabályozni őket, és valamiféle korlátozott használatot kialakítani, ami emberi módon élhető kompromisszumot tesz lehetővé. Azok, akik a technológiai rendszerek tömegeket leigázó hatásaival szemben próbálnak valamit tenni, és próbálnak ellenük érveket felsorakoztatni, mindnyájan érzik, hogy hatalmas erővel állnak szemben. Végül is megeshet, hogy a Föld történetében a környezetvédelem csupán sikertelen epizód lesz.

Ellentmondásos kapcsolat van a technológiák hatékonysága és a társadalmak politikai állapota között. A politikai hatalom a technológiai rendszerek követelményeinek megfelelően szervezi a társadalmak életét, tehát erősnek kell lennie, de ugyanakkor hajlékonynak is, hogy képes legyen alkalmazkodni a technológiai rendszerek gyorsan változó világához. A technológia uralta piac államai szabadjára engedik a technológia evolúcióját, és törvényhozásuk eléggé rugalmasan közvetíti a technológiai fejlődés kívánalmait az embereknek. Ezek ugyanúgy a technológiai rendszerek diktálta szakadatlan növekedés hívei, mint a kommunista ideológia államai voltak, azzal a különbséggel, hogy az utóbbiak még a technológiafejlődés szabadságát sem tették lehetővé.

Hogyan ítéli meg ebből a szempontból az utóbbi években nálunk zajló változásokat?

Nem váltak be azok a vérmes remények, melyek szerint a környezetvédő mozgalmak meghatározó szerepet fognak játszani az átalakuló társadalmak életében. A hidegháborút és a gazdasági világversenyt a fejlettebb technológiák és a fejlődésükhöz szükséges politikai rendszerek nyerték meg. A kommunista rendszerek funkcionáriusainak ideológiáktól mentesebb új nemzedéke annyit képes volt belátni, hogy mindenképpen elvesztene egy világháborút, és letette elavult fegyvereit, mielőtt az elkerülhetetlen bukás elsodorta volna. A kétfajta technológiai fejlődés küzdelméből a mozgékonyabb, hatékonyabb technológia került ki győztesen. A győztes tehát sokkal inkább a fejlett technológia, mint akár a hagyományos szabadságeszmény vagy a természetvédelem gondolata. Ez a győztes sem viselkedik másképpen, mint a győztesek általában. A nyugati technológia hatalma alá vonja a volt kommunista országokat. Ebben annyi szerep jut a környezetvédelemnek, mint korábban a harmadik világ esetében: többnyire oda exportálták a kevésbé sikeres, ám környezeti szempontból kockázatosabb technológiákat. Most Kelet-Európa van soron: ide akarnak atomerőműveket telepíteni, itt építenek vegyi üzemeket, autógyárakat és autópályákat. Ez a folyamat már a kommunista hatalom gyengülésekor megindult, így jött ide a Hainburgnál vereséget szenvedett osztrák Donaukraftwerke, a nagymarosi vízlépcsőt felépítendő. Vagy például már abban az időben is földeltek el nálunk és más kelet-európai országokban nyugatról importált veszélyes hulladékot.

Ugyanakkor a kelet-európai társadalmak felszínesen, lassan és erőtlenül reagálnak a technológiai rendszerek okozta környezeti problémákra. Bár már megadatott az egyesülési jog, a sajtószabadság, még csak kevesen élnek vele. Kevesen vannak, akik a kész recepteket - ezúttal a nyugati technológia receptjét - kellő óvatossággal és kételkedéssel fogadnák, akik saját maguk szeretnék megérteni a körülöttük levő dolgokat, saját döntéseket szeretnének hozni, nem engedik át saját hatalmuk legnagyobb részét a technológiai rendszereket mindenekelőtt képviselő politikai hatalomnak. A kételkedés képességét kell megszerezni ahhoz, hogy a politikai hatalmat és a vele szoros szövetségben álló technológiai hatalmat korlátozni lehessen. Ettől válik képessé az ember arra, hogy saját életmódját is kritikusan szemlélje, és valamiféle hajlandóságot mutasson a változtatásra.

Hogyan látja e régió sorsának alakulását?

A régió belső politikai erőinek, akárcsak a régió sorsát nagymértékben meghatározó külső erőknek két alapvető célja egybeesik. Az egyik törekvésnek az a következménye, hogy Kelet-Európa a Nyugaton már elfogadhatatlan technológiák piacává válik, a másik pedig arra irányul, hogy ezt a régiót a győztes hatalmi tömb ellenőrizze. Jellemző, hogy a régió országai a sok évtizedes idegen elnyomatás keserű tapasztalatai után nem a semlegesség útját választják, hanem az egyik katonai blokk alávetettjeiből a másik alávetettjeivé szeretnének válni, megismételve a történelem sikertelen sablonjait. A fejlett technológia - miközben korlátait túllépve az egész Földet veszélyezteti - saját túlélése érdekében kebelezi be Kelet-Európát. Ma ezt a folyamatot szinte mindenki úgy tekinti, mint a régió válságának megoldását. Holott maradunk, akik voltunk, szolgák a technológia birodalmában.

***

  • 1. A beszélgetés 1991-ben történt (V.J.)

Hivatkozás

Monory M. András és Tillmann J.A. 1998. Ezredvégi beszélgetések. Budapest, Kijárat Kiadó, 331-341. o.