Bevezető
A Duna Pozsony és Budapest közötti szakaszán tervezett — és részben megépült — vízlépcsők és vízi erőművek létének és mibenlétének a kérdését 1993-ban terjesztette az ENSZ hágai Nemzetközi Bírósága elé Magyarország és Szlovákia. Ezzel kezdetét vette az évszázad egyik legjelentősebb nemzetközi pere. A bíróság ítélete — feltéve, hogy ennek alapján a peres feleknek sikerül megállapodniuk a vita rendezésének részleteiről — egy évszázadot átívelő történet lezárását jelentheti.
Az egész ügy persze korántsem zárul le ezzel. A bírák döntése és az azok nyomán megvalósuló gyakorlati lépések hosszú évtizedekre, talán egy további évszázadra is meghatározzák majd a Duna menti táj sorsát, a víztől, a folyótól függő élőlények életét és halálát.
Ha figyelembe vesszük, hogy a Nemzetközi Bíróság ítéletei magának a nemzetközi jognak — és ebben az esetben a nemzetközi környezetvédelmi jognak — a fejlődését is befolyásolják, akkor még messzebb gyűrűző hatásokkal is számolnunk kell majd. A jövő mutatja majd meg, miképpen hat majd a Duna-kérdés rendezése az Észak-Amerikában és Európában visszaszorulóban lévő, de összességében ma is jelentős erővel rendelkező gátépítő iparra és miképpen a gátépítőkkel szemben álló, világszerte terjedő folyóvédő mozgalmakra.
Végül, de nem utolsósorban, a Duna-ügy befolyást gyakorol a politikára is. Sokan vélik úgy, hogy a Duna természeti értékeinek védelmére szerveződött mozgalom jelentős, némelyek szerint kulcsszerepet játszott a magyarországi kommunista rezsim bukásában. Szlovákiában viszont a gátépítést a függetlenné vált köztársaság politikai vezetői is presztízskérdésnek tekintik, amiben többek között a magyar kisebbség közvetlen érintettsége is szerepet játszik. Megtörténhet, hogy a következő évben mindkét államban sorra kerülő általános választások szempontjából sem lesz teljesen közömbös, hogy a pártok és politikusok mit mondanak a Dunáról — és mit tesznek vele. A dunai vízlépcsők politikai jelentősége azonban már régóta túlnőtt a két közvetlenül érintett ország határain. Az Európa Parlament már 1986-ban határozatban ítélte el a magyar hatóságok erőszakos fellépését a Duna Körrel szemben, és azóta is több határozatban állt ki a vízlépcsőrendszer által érintett környezet védelméért. Az Európai Unió Bizottsága, amely a Duna elterelése után közvetített a két fél között, most legutóbb követendő normaként állította a csatlakozni kívánó országok elé azt, hogy a Magyarország és Szlovákia a hágai Nemzetközi Bíróságot vette igénybe a köztük keletkezett konfliktus megoldására.
Vajon miért keltett és kelt ekkora figyelmet egy meglehetősen szerény képességű villamoserőmű beruházás, amely még a kis országok közé tartozó Magyarországon és Szlovákiában sem tartozik a legnagyobb teljesítményű erőművek közé? A kérdésre a vízerőmű-építés és a politika közötti kapcsolatban rejlik a válasz. Ez az összefüggés, amelynek néhány fontos elemét ez a fejezet tárgyalja, azt mutatja, hogy a csehszlovák-magyar dunai vízlépcsőrendszer olyan építmény, amelyet megálmodói és haszonélvezői a beruházás politikai vonzatainak, valamint a szovjet típusú politikai rendszernek a tudatos felhasználása és kihasználása nélkül aligha építhettek volna meg. Arról lesz szó tehát a következőkben, hogy milyen módszerekkel érték el a mérnökök és politikai támogatóik a vízlépcsőrendszer felépítéséről szóló 1977-es államközi szerződés megkötését, és milyen módszerekkel védelmezték azt.
*
Az alkotni akarás ünnepi hangulatai
A bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer villamos erőműnek kicsi, de beruházásnak annál nagyobb. A Duna ezen a szakaszon meglehetősen kis esésű, de viszonylag nagy vízhozamú folyó. Ugyanennyi energiával rendelkező, de nagyobb esésű, következésképpen kisebb vízhozamú folyószakaszon sokkal kevesebb befektetéssel, kisebb építményekkel lehetne hasonló mennyiségű energiát termelni. "Köztudomású és könnyen bizonyítható, hogy az egyenlő teljesítményű vízerő-lehetőségek közül azok kedvezőbbek, amelyeknél a szóban forgó teljesítmény kisebb vízhozamból és nagyobb esésből származik. Ez az elv a hegyvidéki vízerőművek előnyét fejezi ki adombvidéki és síkföldi hasznosításokkal szemben." (Mosonyi Emil: Magyarország vízerői. Vízügyi Közlöny, 1948. 2. sz. 15. o.)
E század elején mérték fel először az akkori Magyarország vízerő-lehetőségeit. Az akkori felmérés eredményét összegezve Viczián Ede királyi műszaki tanácsos hangsúlyozta, hogy a vízfolyásokban rejlő kihasználatlan energia több millió lóerőre rúg ugyan, de folyóvizeink természetes állapotuk szerinti megbízhatatlansága és a tőkeszegénység miatt ennek csak csekély része hasznosul. Magyarországon nincsenek nagy hegyi tavak - írja a szerző a századelőn -, melyek természetes gyűjtőmedencékként egyenlítenék ki a vizek járását; nincsen egyetlen olyan vízesés sem, amely nélkülözhetővé tenné a hosszabb vonalon való építkezést; nincs olyan lapály, amelynek hegy- és vízrajzi helyzete Lombardiáéhoz hasonló volna. A mi hegységeink gyönyörű tavai — sorolja tovább Viczián Ede — azokhoz képest csak tengerszemeknek mondhatók; az erdőrégió fölötti völgyeket nem fedik gleccserek, amelyekből a nap heve éppen akkor fakaszt vizet, amikor a nap tüzes sugarai máshol még a forrásokat is kiapasztják. S a következtetés: Magyarországon nincs "fehér szén", a Kárpátok és a svájci Alpok természete között nagy a különbség.
Ha igazán kedvező vízerő-lehetőségekben soha nem is bővelkedett ez a vidék, a kedvezőtlenebbek kihasználását a közgazdasági és egyéb hátrányok ellenére is sürgető mérnökökből sosem szenvedett hiányt. Maga Viczián Ede többek közt így érvel: "Számos külföldi példa bizonyítja, hogy a célszerűen elhelyezett vízerőcentrálék egy-egy szűkebb értelemben vett vidék pezsgő életének örökké buzgó és ki nem apadó forrásává válnak, s hogy körülöttük az anyagi fejlődést a népesedés is nyomon követi. Nálunk mindez még a jövendő munkálkodására vár, midőn a műszaki tudás a köztevékenységben méltó szerephez jut, biztosabbá teszi a közgazdasági érzéket, megismerteti, föltárja a természet kincseit, s bátorságot kölcsönöz a vállalkozó szellemnek, mely nélküle mindig gyámoltalan és tartózkodó marad." (Magyarország vízerői. A magy. kir. földmívelésügyi minister kiadványai, 14. sz. Budapest, 1913)
Ha a közgazdasági érvek gyengék, de a vízépítő mérnök mégis építeni akar, akkor megjelennek a politikai felhangok is. Bogdánfy Ödön az első világháború kitörésének esztendejében megjelent mérnöki kézikönyvében írja: "...az általános közgazdasági érdeken kívül minálunk a vízi erő kihasználásának még különleges nemzeti érdeke is van. A létesülő új gyárak segítségével ugyanis a nemzetiségek lakta vidékeken a magyarság új középpontjait teremthetjük meg, melyek a nemzetiségek beolvasztására kiváló hatással lesznek. Az a nagy népvándorlásszerű mozgalom, mely a törökök kiűzése után az országban végbement, a határszéli magyarságot lehozta az Alföldre, hol fejlődésére kedvező föltételeket talált, az üresen maradt hegyvidékre pedig a nemzetiségek tódultak. Az Alföldről, mely már-már nem tudja eltartani megszaporodott lakosságát, az új gyártelepek révén vissza kell vinni a magyarság egy részét a hegyvidékre, hol a vízi erő a megélhetés új forrásait nyitja meg. Ily módon a gyéren lakott felvidék benépesül majdan a gyárak sokaságával s minden új telep a nemzeti haladás s a nemzeti kultúra egy-egy középpontjává válik." (A vízierő. Magyar Mérnök- és Építész Egylet, Budapest, 1914.)
Az első világháború végeztével a vízépítőknek már nem volt lehetőségük arra, hogy az elmagyarítás szolgálatába állítsák a vízerőműveket. Magyarországon Trianon óta még viszonylag kedvezőbb hegyvidéki vízerő-lehetőség sincs. "Keserű valóság az, hogy a magyar állam költségén tanulmányozott és 2,8 millió lóerőre értékelt kiépíthető vízerőkészlet reánk nézve 94,5%-ban elveszett, és értékes tanulmányainknak az új szomszédok látják hasznát. Megmaradt vízerő-lehetőségeink kihasználása gazdaságilag alig, inkább csak nemzetgazdasági szempontból lehet indokolt. Kisesésű folyóinkon igen hosszú és nagyméretű műcsatornákkal is csak csekély esések hasznosíthatók, a folyók vízjárása tárolással nem javítható, vízi erő szempontjából legértékesebb vizeink határfolyók, amelyeken a kihasználásnak politikai nehézségei is vannak." (Trummer Árpád és Lászlóffy Woldemár: A tervszerű vízgazdálkodás Magyarországon. Vízügyi Közlöny, 1936. 333. o.) A mérnökök kénytelenek voltak e megmaradt vízerő-lehetőségekre fanyalodni. Ám abbéli igyekezetükben, hogy duzzasztókat építsenek, voltak, akik lelkesen szorgalmazták e "gazdaságilag alig indokolható" művek építését is. Sajó Elemér, a vízügy egyik vezetője 1931-ben megjelent emlékiratában vizeink fokozottabb kihasználását sürgette. A szerző szerint többé-kevésbé lezáródik a vizek rendezésének, a vizek kártétele elleni védekezésnek a korszaka, és a gazdaságilag magasabb fokon álló országokban megkezdődött a vizek hasznosításának új korszaka. "Ha az egykor vad, zabolátlan vizek már ártalmatlanok, már meg vannak szelídítve, a legtöbb helyen akkor következik be az ideje annak, hogy az ártalmatlanná tett hatalmas természeti erőket ne hevertessék parlagon, hanem befogják őket a gazdasági haladás igájába, termelő munkát végeztessenek velük. A megszelídített és járomba fogott vizek — írja a miniszteri tanácsos — egyik helyen turbinákat hajtanak, és még nem is régen elképzelhetetlen mennyiségű elektromos energiát röpítenek szét az ipari, mezőgazdasági és népességi gócpontokba, másik helyen mint öntöző vizek áldásosan nedvesítik az aszályos területeket és többszörözik meg a termést, majd pedig a modern nagyhajózásra berendezett folyók és csatornák medreiben hajókat hordanak a hátukon, a nagy tömegű árukat a vasúti költségnek egyharmad-negyedrészéért szállítják el, ezzel eddig nem ismert, új forgalmakat teremtenek meg és az illető vidéken nagy gazdasági haladásnak vetik meg az alapját."
A gazdasági felvirágzás ígérete mellett megjelennek a politikai érvek is. Sajó Elemér, aki szerint "a dunai vízi út a háborúban rendkívüli szolgálatokat tett a központi hatalmak hadviselésének", mindenekelőtt Németország vízi építkezéseit hozza fel követendő példaként: "Abban a bámulatra méltó, szívós ellenállásban, melyet a központi hatalmak az aránytalan túlerővel szemben oly sokáig bírtak ki, nagyon jelentős szerep jutott a tökéletesen felszerelt német vízi utaknak is, amelyek teljesítőképessége messze felülmúlta a nagykiterjedésű, de részben már elavult francia csatornahálózatét. Már a háború alatt látták a németek, hogy ha tengerentúli gyarmataikat elvesztik, csakis kelet felé vezethetik le évről évre növekvő népességüknek és ebből fejlődő ipari energiájuknak a fölöslegét. Már akkor kezdték felismerni, hogy erre a célra a Duna-Rajna csatornán és a Dunán kívül szükségük van egyenesen Oroszország felé vezető vízi útra is." Belpolitikai téren Sajó Elemér így érvel: "A vízi út nemcsak a nagy tömegek olcsóbb szállítása és stratégiai szempontokból szükséges, de a folyók és különösen a hajózó csatornák partjai (ahol állandó a vízszín) a legalkalmasabbak a különféle gyártelepek elhelyezésére, ahol a gyári munkások házai kertes falvakat alkothatnak és a munkások és családtagjaik részére helyben, ingyen áll rendelkezésre az egészséges vízi sport. Politikai szempontból sem kívánatos - folytatja a szerző -, hogy a gyárak a politikai központok körül csoportosuljanak és a koncentrált munkástömegeknek gyakran mesterségesen szított elégedetlensége és tüntetései az adminisztratív központok és a törvényhozás munkáját zavarják. [...] A városok maradhatnak kereskedelmi központok, de a gyárakat lehetőleg szét kell szórni a hajózható folyók és csatornák partjain, ahol a munkások gyermekeiket nem a városok nyomortanyáin, hanem egészséges falusi levegőn nevelhetik fel. A vizek mentén azután a munkások családtagjai részére többek közt igen jó alkalom nyílik víziszárnyasok tenyésztésére is. Az ebből származó mellékjövedelem is segíti enyhíteni a szociális viszonyokat." Tanulmánya befejezésében Sajó Elemér igyekszik "lelki szemeink elé varázsolni a jövő képét", amelyben "egy csepp víz sem folyik el haszontalanul; a vizek öntöznek, turbinákat hajtanak és hajókat szállítanak. Az öntözés, a legintenzívebb mezőgazdasági kultúra éppen úgy átreformálja népességünket, mint ahogyan az ármentesítések megszüntették a betyárvilágot és mindent, ami azzal összefüggött, és egy új, csodálatos munkabírású, értelmes munkáshadsereget teremtettek: a kubikosokat. Ezek a régi feladatokat befejezték, új munkára várnak." Ezután a szerző sorra veszi mindazokat a kis és nagy jótéteményeket, amelyeket a vízépítés hoz majd az országnak, felhozva többek közt, hogy még "a légi közlekedés is biztosabb a vizek és a síkság felett, mint a hegyvidékeken".
Légi közlekedésünk azonban elég lassan fejlődött, ami a vízhasznosítással foglalkozó szakembereket hosszú időn keresztül tétlenségre kárhoztatta. Magyarország területén az első világháború utáni években 1938-ig egyetlen vízerőmű sem épült. 1938-tól 1943-ig épült a Hernádon a kesznyéteni 4400 kW-os vízerőtelep, és ugyanebben az évben fejezte be a magyar kormány az Ung folyón a nevickei és ungvári, egyenként 1300 kW teljesítményű vízerőtelepek építését, amelyet még Csehszlovákia kezdett meg 1932-ben. Az 1937-ben létrehozott Öntözésügyi Hivatal már tervbe vette egy duzzasztómű építését Tiszalöknél, valamint négy sík vidéki víztározó létesítését. Észak-Erdély visszacsatolását követően azonban a vízépítő mérnökök figyelme inkább a gazdaságosabb hegyvidéki vízhasznosítás felé terelődött. Ezek közül is a Tisza mellékfolyójára, a Visóra tervezett völgyzárógátas vízerőmű tervezését tartották a legfontosabbnak. A torkolat fölött 4 kilométerrel építendő, 90 méter magas gáttal 700 millió köbméteres tározót akartak létrehozni, egy 25 m3/s vízhozamot hasznosító, 18,4 MW-os vízerőművel. A terv, külön fejezetként még a második világháború vége felé készült "Békeelőkészítés vízügyi szempontból" című anyagba is bekerült. Ebben az iratban a vízépítő mérnökök azt is összegezték, hogy vízügyi szempontból hogyan képzelik el Magyarországnak a háború utáni határait:
"Vízügyi szempontból a legeszményibb határ az, amelyen belül a vízgyűjtő területek osztatlanok. A magyar határkérdések esetében a néprajzi, gazdasági, politikai és egyéb okok közrejátszása folytán ilyen eszményi határ megvonásáról általában beszélni nem lehet. Minden igyekezettel azon kell lennünk tehát, hogy az előbb említett szempontok figyelembevétele mellett ezt az eszményi határvonalat legjobban megközelítsük." Az így megrajzolt országhoz jórészt olyan területek kerültek volna (összesen 53 ezer négyzetkilométer), amelyeken a mérnökök megítélése szerint kedvező vízerőmű- és csatornaépítési lehetőségek találhatók. Azok a mérnökök, akik elképzelhetőnek tartották a náci Németország oldalán álló Magyarország ilyen arányú területnövekedését, föltehetően a második világháború egészen más kimenetelére számítottak. Nézzük meg, mit szerettek volna kezdeni ugyanezek a mérnökök a csehszlovák-magyar dunai vízlépcsőrendszer által érintett határszakasszal? Nos, semmit. Ezen a szakaszon szóba sem került a vízerő kihasználása. Az iratban csupán annyit jegyeztek meg, hogy "a határ északon is módosítandó lenne, azonban itt a vízügyi kérdéseknél sokkal nyomósabb érdekek szerepelnek". Ez a Duna-szakasz tehát a vízerő szempontjából ezúttal is érdektelennek találtatott.
Az iratban megfogalmazott vízépítői remények nem váltak valóra a háború végeztével, sőt a pozsonyi hídfő kibővítése során Csehszlovákiához csatolt három faluval még kisebb is lett az ország, mint amekkora a trianoni békeszerződés után volt. (Mint később látni fogjuk, nem utolsósorban éppen vízügyi szempontból lett kisebb.)
Maradtak a kedvezőtlen vízerő-lehetőségek — és maradtak a vízépítői ambíciók. A második világháború után Mosonyi Emil, a volt Királyi Vízerőügyi Hivatal mérnöke indított harcot az áldatlan helyzet megváltoztatásáért:
"Minthogy a vízerő-kihasználással szemben többször tapasztaltam, még szakember részéről is — rendszerint a helyzet félreismeréséből eredő — ellenszenvet vagy lekicsinylést, szükségszerű és időszerű, hogy most az ország újjáépítésének hajnalán a feladatot teljes egészében és szabatosan feltárjuk a nyilvánosság előtt. De szükség van erre azért is, hogy a tárgyilagosságot megőrizzük, és a vízerőkérdést derűlátóan megítélők - ilyenek ugyan általában kevesebben s inkább a nem szakértő közönség körében akadnak - se vonhassanak le túlzottan kedvező következtetéseket...
Vízerőink kihasználásában való elmaradottságunknak számos oka van. Ezek között nem utolsósorban szerepel a két világháború és az elsőt követő gazdasági krízis is. De a magyar vízerőkérdés borúlátó megítélése és a kihasználásnak ebből a nézetből fakadó elhanyagoltsága lényegében azon alapul, hogy a vízerő-hasznosítás általános műszaki és gazdasági alapelveit nálunk kellőképpen és általánosságban még revízió alá nem vették, s így vízerőink mennyiségének és minőségének értékelésében nálunk még ma is általában a mintegy fél évszázaddal korábban világszerte uralkodó felfogást lehetett hallani és olvasni..." - mondta Mosonyi Emil egy 1946-ban rendezett ankéton, amelyen az ország villamosításának problémáival foglalkoztak. Ezen az ankéton ismertette az ország elméleti vízerőkészletét, amelyet vezetésével mért fel 1945-ben a Vízerőügyi Hivatal. (Mosonyi Emil: Magyarország elméleti vízerőkészlete. Magyar Technika, 1946. 5. sz. 165-166. o.)
A vízerőkészlet az a vízerőkincs, amelyet a vízfolyásainkban áramló víz a felszín esésének figyelembevételével elméletileg képvisel. Folyóink potenciális vízereje az akkori felmérés szerint körülbelül egymillió kilowatt, ami évi 7,5 milliárd kilowattóra energiamennyiséget jelent. Ennek azonban csak kis részét lehet villamos energiává alakítani. Mosonyi Emil 1948-as tanulmánya szerint a hidrológiai és energiaátalakítási veszteségek mellett sík vidéki, kis esésű folyóinkon a hasznosítás legnagyobb akadálya, hogy a duzzasztás magassága erősen korlátozott, sőt egyes folyószakaszok kihasználása a települési és egyéb viszonyok mellett szóba se jöhet. (Mosonyi Emil, 1948. I. m. 21. o.) Mindezek figyelembevételével az évente egyáltalán megtermelhető energiamennyiség felső határa 2 milliárd kilowattórának adódott, de ennek is csak a fele, évi 1 milliárd kilowattóra látszott gazdaságosnak. (Uo. 21. o.; Hock Károly: Vízerőink gazdaságossága. Vízügyi Közlöny, 1948. 2. sz. 43. o. [Klny.])
A helyzet megítélését ugyanakkor lényegesen befolyásolta a Duna és a Tisza vízerő-hasznosításának gazdasági viszonyai között fennálló különbség, amiről Mosonyi Emil így ír: "Minthogy a tiszai vízlépcsők létesítése, pontosabban a duzzasztóművek és hajózsilipek építése az országos mezőgazdasági tervekben az öntözés és vízi szállítás fejlesztése érdekében fel van véve, a tiszai energiatermelést csak a vízerőművek és szerves tartozékaik költsége terheli... A dunai vízerő-hasznosítás tekintetében merőben ellenkező a helyzet, mert dunai duzzasztóművek és hajózsilipek létesítését még erőszakoltan sem lehet más vízgazdálkodási érdek terhére írni." (Mosonyi Emil, 1948. I.m. 26. o.)
Az évente termelhető 1 milliárd kilowattórának 80%-a, vagyis 800 millió kilowattóra jutott a Dunára, míg a Tisza hasznosítható vízereje csak 15%-ot, azaz évi 15 millió kilowattórát képviselt. Az a tény, hogy vízerőinknek csak kis hányada tartozik több célúan, vagyis az olcsóbban kihasználhatók közé, nemigen volt alkalmas az energetikai szakemberek vonakodásának a legyőzésére. Heller László az Akadémia 1950-es ünnepi ülésén tartott előadásában például így nyilatkozott: "Az országos energiamérleg vázlatos ábráját tekintve a tüzelőanyag-forrásainkkal való takarékoskodásnak utolsó lehetőségéül vízerőműveinknek fokozottabb kiépítése szolgál. Itt elsősorban a természet adta lehetőségeink szabják meg a határt. Sajnos ezek a lehetőségek igen korlátozottak, és ha a jövőben erre az irányzatra nagyobb súlyt vetünk is, problémáinkat ez csak kismértékben fogja csökkenteni." (Heller László: Energiagazdálkodásunk időszerű kérdései. MTA Műszaki Tud. Oszt. Közl. 1951. 473. o.)
A nagyobb súly elsősorban a tiszalöki vízlépcsőre vonatkozhatott, amelyet ugyanabban az évben kezdtek építeni - s addigra már az ötéves terv egyik fontos szimbólumává vált: "Mert így építünk új világot, / átültetjük a hidakat, / csatornát ékelünk a földbe, / hol eddig szárasztott a nap; / s fénnyé duzzasztjuk az örvénylő / folyók vak hatalmát, amely / eddig a parti kis tanyákat / sötéttel árasztotta el." (Somlyó György: A Sztálin-téren. In: Csatázok verseimmel. Szavalókönyv. Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége, Budapest, 1950. 373. o.)
Mosonyi Emil hasonló emelkedettséggel kezdte hozzászólását, melyet Heller László előadását követően mondott el: "A vízerő-gazdálkodás rendkívüli fontosságára a Szovjetuniónak most nyilvánosságra hozott gigantikus tervei élesen rávilágítanak. A Volga folyón tervezett kujbisevi és sztálingrádi vízerőmű rendkívüli mérete és teljesítőképessége, továbbá e művek megvalósítása során megoldandó műszaki problémák sokasága és nagysága rámutat arra, hogy műszaki elképzeléseinkkel nem szabad a már régebben megszokott szűk látókörű keretek között mozognunk... Ezeknek a hatalmas műszaki alkotásoknak a híre reánk is hatással van. Az alkotni akarás így ébresztett ünnepi hangulatában álljunk meg egy rövid időre Magyarország térképe előtt! Vizsgáljuk meg a hazai lehetőségeket, és mérjük fel az előttünk álló feladatokat." (Mosonyi Emil: Vízerő-gazdálkodásunk időszerű feladatai. MTA Műsz. Oszt. Közl. 1951. 515-540. o.)
A rendkívüli fontossághoz képest azonban a hazai lehetőségek eléggé kedvezőtlenek voltak, s ezt a tényt Mosonyi Emil is hangsúlyozta: "A kisesésű szakaszok energiájának viszonylag kisebb hányada használható ki az üzemvízcsatorna esésének megfelelő vagy folyócsatornázás esetében a duzzasztási görbék emelkedésének megfelelő veszteség nagyobb mértéke miatt. (Mosonyi Emil. I. m. 21. o.) Még egy körülmény csökkenti figyelemre méltóan a hazai viszonyok esetében a kihasználható vízerőkészletet, ami szorosan összefügg azzal az adottsággal, hogy folyóinkon — néhány kisebb lehetőségtől eltekintve — a megengedhető legmagasabb duzzasztás nem érheti el az árvíz szintjét, sőt legtöbbnyire számottevő mértékben alatta kell maradnia. "Sík földi, kis esésű vízfolyások vízerejének hasznosításánál a legnagyobb veszteség abból adódik, hogy a duzzasztási magasság korlátozott, illetve rögzített volta miatt a vízhozam növekedésével a hasznosítható esés csökken, és elméletileg a vízhasznosítás lehetősége megszűnik, illetve szünetel minden olyan időszakban, amikor a vízhozam eléri vagy meghaladja azt az értéket, amelyhez tartozó természetes vízállás megegyezik a megadott duzzasztási magassággal. Gyakorlatilag azonban kisebb vízhozamok esetében is — amikor az esés már igen kicsiny — megszűnik az energiatermelés." (Uo. 21. o.) "Eltekintve a kisebb vízfolyásoktól, a vízerőkincsünk zömét hordozó Tisza és Duna esésviszonyai kizárják az ún. üzemvízcsatornás erőművek létesítését, ilyen módon a viszonylag költségesebb folyami vízerőművek létesítésére kell szorítkoznunk. A vízlépcsők helyét úgy kell kijelölni, hogy azon ne csak a vízerő-hasznosításnak, hanem az öntözésnek és hajózásnak is főművei legyenek, továbbá, hogy azokhoz jól csatlakozzanak a gravitációs és szivattyús öntözővíz kivételi művek. Ezenkívül természetesen a károkkal, illetve a kártalanítással kapcsolatban felmerülő költségek csökkentése érdekében a vízlépcsők általános elhelyezésének, a műtárgyak elrendezésének és a duzzasztási szintnek a megválasztásával tekintettel kell lenni a belvízrendezés és a fakadó vizek problémáira ... Ha kisebb mértékben is, de a fejlődés folyamán számításba veendők az ivó- és ipari vízellátás igényei is..." Figyelembe véve továbbá Mosonyi Emil egy későbbi kijelentését, mely szerint "folyócsatornázási terveink, vízlépcsőink tervezése tette szükségessé, hogy behatóbban foglalkozzunk az élővízforgalom kérdésével és azzal, hogy majdan csatornázandó folyóink milyen mértékben terhelhetők szennyvízzel" (Hidrológiai Közlemények, 1955. 3-4. sz. 148. o.), úgy tűnik, hogy a dunai vízlépcsők körültekintő tervezéséhez szükséges (környezetvédelmi) ismeretek az akkori színvonalnak megfelelő mélységben rendelkezésre álltak vagy legalábbis kellő alapot nyújtottak a vonatkozó szakirodalom folyamatos követésére.
Mosonyi Emil is világosan látta tehát, hogy vízerőink kiaknázásának valódi határai a műszaki tudományok szabta korlátoknál is jóval kisebbek. Az energetikailag hasznosítandó folyók ugyanis hazánkban nem lakatlan és megműveletlen pusztaságokon folynak keresztül. A tudomány mai állása szerint a folyók mellé települt lakosságot, annak évszázadokon át felhalmozott javait, a folyók partjai mentén elterülő termőföldeket, de még a vízi és szárazföldi élővilágot sem lehet villamos energiával helyettesíteni. Fölcserélni lehet, ez azonban már nem tudományos, hanem politikai kérdés. A vízerőhasznosítás szemszögéből különösen kedvezőtlen, hogy az egyéb előnyök vonzása miatt az idők során számos város alakult ki a folyamok mellett. De még ha el is tekinthetnénk a folyók mentén tapasztalható településkoncentrációtól, Magyarország egy főre eső fajlagos vízerőkészlete önmagában véve is kicsi. "Magyarország fajlagos elméleti vízerőkincse 5,45 kW/km2, mintegy 50%-kal nagyobb a Föld vízerőkészletének átlagos értékénél ... Az 1000 főre eső vízerőkészlet tekintetében már kevésbé kedvező a helyzetünk, mert amíg Magyarországot csak kb. 56 kW/1000 fő jellemzi, addig a Föld átlaga 230, Európáé 104, Svájcé pedig mintegy 1000 kW/1000 fő." (Mosonyi Emil, 1948, I. m. 29. o.)
A vízerőművek létesítésében döntő szava volt az energetikai ágazat képviselőinek. Tiszalök esetében például a vízerőtelep kiépítését a tervek 4 db egyenként 100 m3/s max. nyelőképességű turbinával irányozták elő. Ezzel a kiépítési szinttel az akkori energetikai szakértők "sajnálatos módon" nem értettek egyet, így a negyedik gépegység nem épült meg, ami a vízépítő mérnökök álláspontja szerint kedvezőtlen teljesítmény-veszteséget (4 MW) jelentett (Mátrai István: A tiszalöki vízlépcső tervezése. Tiszai tanulmányút, MHT, Budapest, 1979. 106. o.).
A dunai vízerő-hasznosítással foglalkozó szakemberek súlyos dilemma elé kerültek. Vagy tartják magukat az általuk is hangoztatott korlátozó szempontokhoz, és akkor esetleg soha sem nyerik el az energetika támogatását (pénzét), vagy — a támogatás megszerzésének reményében — a fenti szempontokat háttérbe szorítva több energiát ígérő terveket készítenek. Egy ilyen konfliktushelyzetben természetesen nem várható, hogy az összes szakember egyöntetűen és egyszerre fogja ugyanazt a stratégiát választani. A tervezés uralkodó stratégiájának kialakulása a körülményektől függően rövidebb-hosszabb folyamat, amely általában kisebb-nagyobb feszültségekkel jár.
Az első nagyobb vita Tiszalök kapcsán alakult ki. Többen bírálták a tervezett 7,5 méteres maximális duzzasztást (a kiépítési magasságot), attól tartva, hogy a duzzasztott folyószakasz menti területek el fognak vizenyősödni. Egykorú források szerint 1946-ban, de még 1948-ban is a tervezett kiépítési magasság csak 5,5 méter volt. (Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Műszaki Szolgálatának Munkaterve. Vízügyi Közlöny, 1946. 1-4. sz. 15. o. és Mosonyi Emil 1948. I. m. 25. o.)
Az aggodalmaskodókat 1951-ben "győzték meg" egy akadémiai hidrológiai konferencián.
"A Tisza és Duna folyón létesítendő vízlépcsők hazánk természetátalakítási tervének legfontosabb részei" - szögezi le a konferencia kiadott anyagának előszava. "A magyar tudományos világnak különös örömére szolgált, hogy e feladatok megoldásának kezdeti nehézségeinél nálunk tartózkodott L. A. Eliava szovjet szakértő-mérnök, a tbiliszi vízerőmű tervezőirodájának vezetője, aki behatóan tanulmányozta a Tisza-csatornázással és a dunai vízlépcsőkkel kapcsolatos hidrológiai kérdéseket. Különösen a duzzasztás és a talajvízállás kölcsönhatását vizsgálta. Részletes vizsgálatainak eredményeit összefoglaló tanulmányának kivonatát a konferencián is előadta." (A dunai és tiszai vízlépcsők létesítésének hidrológiai kérdései. Az 1951. június 19-20-án megtartott akadémiai hidrológiai konferencián elhangzott előadások és hozzászólások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952.) Eliava a tiszai munkákkal kapcsolatos vádakkal szemben határozottan megvédte a tervezőket: "...a talajvíz, a folyó közvetlen közelében levő helyek kivételével, nincs összefüggésben a folyó vízszintjével... Abban az esetben, ha közvetlenül a folyóhoz csatlakozó helyek elmocsarasodása a műtárgyak építése után előfordul, akkor az csak korlátozott keretek között képzelhető el, és ez ellen a jelenlegi belvízátemelés segítségével könnyűszerrel védekezhetünk... Ilyen módon... az alföldi területek egyes részeinek a folyóból szivárgás útján történő elmocsarasodásának lehetőségét nem kell gátló tényezőnek tekinteni a tiszai probléma megoldásában." A résztvevők többsége egyetértett ezzel. Aujeszky László egy. m. tanár: "Laikus és féllaikus személyek között még ma is sokan vannak, akik a folyók vízállásából fakadó közvetett hatásokat nagyon túlbecsülik, a talajvízszint lassan végbemenő nagy ingadozásait csakis a folyók vízszintváltozásainak tulajdonítják, és ebből következőleg a talajvízviszonyok kedvezőtlen alakulásának előidézésével a folyók vízszabályozási munkálatait vádolják." Szilágyi Gyula műegy. ny. r. tanár: "Ismeretes, hogy az eddig végzett munkálataink és kutatásaink nyomán igen széles körben indult meg a bírálat... A Tisza-csatornázással kapcsolatban is fel fognak lépni bírálatok, ezekben a vitákban másként fogunk állni, mert a tanulmányozás terén előrehaladtunk. Széles látókörű mérnök tanulmányozta hónapokon át a viszonyokat és mondotta el véleményét, akinek megállapításai megegyeznek a mi álláspontunkkal. Ezért örömmel üdvözlöm az előadást, és nagy jelentőséget tulajdonítok neki, mert tőlünk távol eső, pártatlan fél - akinek tudományos felkészültségében megbízhatunk - kimondotta, hogy a Tisza változó vízállása és az Alföld talajvízállása között kapcsolat csak bizonyos mértékig van." Hevesi Gyula akad. lev. tag: "Hogy a konferenciát megelőzően szakembereink idejét ilyen hosszan tartó, meddő viták foglalták le, annak egyik fő oka, hogy tudományos életünkben még nem alakult ki eléggé a bátor kritika és önkritika szelleme, ami nem tette lehetővé, hogy gazdasági vezető szerveink a kérdést világosan lássák és határozott állásfoglaláshoz jussanak. Ez a konferencia azonban tanúságot tesz arról, hogy szakembereink egyre inkább felismerik a kritika és a marxista dialektikus módszer alkalmazásának jelentőségét, amely hatalmas fegyvert ad kezükbe igazuk megvédésére, mindennemű helytelen és áltudományos támadással szemben ... Meg kell állapítani azt is, hogy ez a konferencia teljességében és egyértelműen megerősítette Mosonyi Emil kartársunknak e kérdésben kezdettől fogva elfoglalt helyes álláspontját." Otto Dub pozsonyi egyetemi tanár, a közös Duna-szakasz ügyében meghívott egyik csehszlovák szakértő, a lehetséges károk kérdésére is kitért: "A Vágon épített műtárgyak esetében hasonlóan jártak el Csehszlovákiában is... A talajvízszint változása észlelésére keresztszelvények mentén megfigyelőkutakat helyeztek el ... 1938-ban, amikor azt akarták megállapítani, hogy a talajvíz a földbirtokosoknak milyen arányú kárt fog okozni. Ilyen kapitalista problémák ma már nincsenek, ma a vizsgálatokat arra használják fel, hogy a talajvizek mozgását tanulmányozzák." Csak néhány hozzászóló szavaiból derül ki, hogy Eliava kiinduló adatai - amelyeket a magyar tervezőktől kapott - lényegében használhatatlanok voltak. Horusitzky Ferenc egy. ny. r. tanár: "A szükséges adatokat 500 kútból hozták össze, ezek az adatok sematikusak, mert helyi adottságok befolyásolják. 500 talajvízkút, mely geometrikusan van elhelyezve, kevés a probléma megoldásához. Javasolom, hogy a kúthálózatot sűrítsék meg, és a telepítéseket már geológiai céltudatossággal végezzék el." Németh Endre műegy. ny. r. tanár: "Az eddig rendelkezésre álló talajvízállás-adatokat csupán távolabb fekvő megfigyelési helyek hőmérsékleti és csapadékadataival lehetett összehasonlítani. Természetesen ilyen körülmények között a talajvízszintet befolyásoló tényezők szabatos vizsgálatáról szó sem lehetett." |
Mit lehet még ehhez hozzátenni? Negyedszázaddal később, 1979-ben a bodrogközi belvízrendszer szivattyútelepeinek kapacitása a szükségesnek még mindig csak harmada, a víztelenítés időtartama 30-40 nap. Könnyűszerrel való védekezésről szó sincs... (Lázár István: Bodrogközt ismét elviszi a víz? Élet és Irodalom, 1981. július 11. Lásd még: Tiszai tanulmányút, MHT, Budapest, 1979.)
A konferencia elérte célját: három évvel később, 1954-ben felavatták a tiszalöki duzzasztóművet. Dr. Mosonyi Emilt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, Kossuth-díjas egyetemi tanárt, a Magyar Hidrológiai Társaság elnökét a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntette ki.
Az 1951-es konferencia másik témája a dunai vízerő-hasznosítás volt. Míg Otto Dub professzor szerint a szocializmusban nincsenek károk, Mosonyi Emil ennél sokkal diplomatikusabb: "Amíg egyfelől a duzzasztási szint növelése energiagazdasági szempontból szinte korlát nélkül kívánatos, úgy másfelől a duzzasztás magasságának határt szabnak a területek elöntésével, a belvizek szabad lefolyásának megakadályozásával, az átszivárgással és a szomszédos mély fekvésű területeken jelentkező vízfakadásokkal járó károk, illetőleg veszélyek. Magas területekkel határolt, tehát viszonylag mély folyóvölgyekben a szivárgási kérdések rendszerint nem döntőek. Hazai viszonylatban azonban mind a dunai, mind a tiszai vízlépcsők megengedhető duzzasztásának a megállapításánál a legkörültekintőbben kell eljárnunk, nehogy egyfelől túlzott óvatosságból az energiatermelés, az öntözés és a hajózás rovására a duzzasztási szintet túlságosan alacsonyra vegyük, másfelől azonban nem szabad olyan duzzasztásokat sem létesíteni, amelyek a fent említett szempontból károsak volnának."
A konkrét kérdésekben ugyanakkor szó sem volt túlzott óvatosságról: "A dunai vízerőműveknél, de elsősorban a Visegrád környéki erőműnél remélhetőleg az eddigi maximális árvízszintet meghaladó duzzasztást fogunk létrehozni."
Visegrád környékének kiválasztásánál pedig arról "feledkeztek meg", hogy a vízlépcsők helyét az összes szempont körültekintő mérlegelésével kell kijelölni:
"Ismeretes, hogy a Duna-meder közvetlen környezetében - rövidebb szakaszok kivételével - mindenütt igen vastag alluviális rétegek, mégpedig vízáteresztő homok, homokos kavics, sőt helyenként durva kavics települések vannak. Vízlépcsők építésének lehetőségét ez a körülmény természetesen sehol sem zárja ki, de lényegesen kedvezőbbek a lehetőségek a műszaki megvalósítás tekintetében, és egyben sokkal gazdaságosabbak a létesítmények akkor, ha a műtárgyakat szilárd kőzetre lehet alapozni. Ez a szempont szinte kizárólagosan kijelöli az első dunai vízlépcső helyét a Zebegény-Dömös-Visegrád Duna-szakaszon..."
Holott ekkorra már a népszerű ismeretterjesztő irodalomba is bevonult az a tapasztalat, mely szerint a vízlépcsők helyének a kijelölésekor nem szabad "megfeledkezni" a sokféle szempont összehangolásáról. Iljin Hegyek és emberek című, a Szovjetunióban 1936-ban (!) publikált könyve 1947-ben magyar fordításban is megjelent a Szikra kiadásában. A könyv alcíme: Csodálatos, de igaz történetek arról, hogyan állította az ember a maga szolgálatába a természetet. Ennek a könyvnek egyik fejezetében olvasható az alábbi elbeszélés a hidrotechnikusról, a geológusról, az ichtiológusról, a gazdászról és a hajósról:
"Tegyük fel, hogy a hidrotechnikus elkezdte a gát építését anélkül, hogy bárkivel is tanácskozott volna. Megfelelő folyót talált, a folyón megfelelő helyet és építeni kezdett. Egyszerre csak gépkocsi közeledik, a gépkocsiból aktatáskás ember lép ki és így szól: — Én geológus vagyok. Haladéktalanul hagyják abba a munkát, itt a föld alatt karszt van. Mit lehet tenni? A hidrotechnikus kiadja a parancsot: a gátat szedjék szét és a geológussal együtt új helyet megy keresni a munkához. Találtak is jó helyet: a hidrotechnikus örül, a geológus meg van elégedve. Alig ütötték le az első oszlopot, ismét gépkocsi jön, a gépkocsiban pedig aktatáskás ember. Kiszáll és így szól: — Gondoltak-e a halakra? Ha itt építenek gátat, elzárják a halak útját azok felé a helyek felé, ahol ívnak. Én ichtiológus vagyok. Nem érdemes vitatkozni. A hal — komoly ügy. Kihúzták az oszlopot és mindhárman keresésre indultak: a hidrotechnikus, a geológus és az ichtiológus. Jobb helyet találtak, mint az előbbi volt: sok az energia, a meder tartós, a halaknak sincs okuk panaszra. Építkezni kezdtek. Íme, ismét porzik az országút, megint gépkocsi jön. A gépkocsiban aktatáskás ember. Mi az már megint? Kiszáll az ember és így szól: — Mi lesz a búzával és a lencsével? Ha itt gátat építenek, a víz ki fog áradni és százezernyi hektár földet fog elárasztani, amely becses ipari növényekkel van bevetve. Én idevaló gazdász vagyok. A hidrotechnikus, a geológus és az ichtiológus elkezdtek vitatkozni a gazdásszal. Vitatkoztak, vitatkoztak; végül is belátták: mit sem lehet tenni, új helyre kell vándorolni. Kutatásra indultak mind a négyen: a hidrotechnikus, a geológus, az ichtiológus és a gazdász. Még nehezebb lett megfelelő helyet találni: egyszer az egyik volt elégedetlen, másszor a másik. Sokáig kerestek: végül is találtak. Építkezni kezdtek. Már egy hónapja építkeztek, elmúlt a második hónap, hirtelen ismét porzik az út. Valaki gépkocsin közeledik. Kiszáll és így szól: — De hogy állnak önök a hajózás szabályozásával? A folyó itt önöknél nagy tóvá ömlik szét, a tavakon pedig más a hajózás, más hajókra, nem folyami, hanem tavi hajókra van szükség. Gátjuk miatt az egész hajóparkot át kell alakítani. Én hajós vagyok, a gőzhajózás igazgatója. Ismét kezdődött a vita. A hidrotechnikus, a geológus, az ichtiológus és a közgazdász három napon át vitatkozott a gőzhajózási igazgatóval. Azok a szabályozásról beszéltek, ez pedig a hajózásról, azok a kotrásról, ez pedig a tonnatartalomról; azok a földalatti üregekről, ez a hajózási utakról. Vitatkoztak, vitatkoztak, és mind az öten elindultak új helyet keresni. Egy egész hónapon át keresték és végre meg is találták. Újból munkába fogtak. És ismét valakinek a gépkocsija rohan feléjük az úton, ami azt jelenti, hogy ismét abba kell hagyni a munkát. A hidrotechnikus nem is várta be az új vendéget, zsebéből kihúzta töltőtollát és főnökének a következő sürgönyt írta meg: »Azonnal össze kell hívni az összes szakembereket együttes tanácskozásra.«" |
Hiába fogalmazódott meg a tapasztalat a harmincas években és jutott el a magyar nagyközönséghez is a negyvenes évek derekán, a dunai vízlépcsők szovjet szakértők közreműködésével folyó tervezése, a létesítésről szóló államközi szerződés aláírása, sőt a természetdúlás jelentős része, mind-mind úgy történt meg, hogy a különféle szempontok képviselőinek nem volt módjuk a problémák megvitatására. 1989-ben nyilatkozott erről Stefanovits Pál akadémikus a Népszabadság újságírójának a kérdésére:
"– A már említett tévéadás és az eddigi publikációk nyomán éreztem, és a mostani beszélgetés megerősíti bennem a benyomást, hogy itt valami rendellenes dolog történt. A szakemberek számára mindez nem újdonság, és mégis a közvélemény számára szinte sokkolóan hat az önök összegzett jelentése. Végtére vizet valamennyien iszunk és ez mégsem ígéretes dolog: olyan állapotba rendeződhetünk vissza, ami ma a harmadik világban van. Afrikai, ázsiai fővárosokban, ahol a szállodákban ki van írva, hogy a vízcsapból vizet inni tilos. Hogyan jutottunk idáig?
– Úgy, hogy azok az emberek, akik most egy asztalnál ültek az ad hoc bizottságban, a múltban nem ismerték egymás adatait. Annyira zárt volt a munkafolyamat, annyira elszigetelten, sokszor még egymás munkájáról sem tudva dolgoztak ezek az emberek. A talajtanos, a vízminőséggel foglalkozó külön-külön egy-egy bizalmas megrendelést teljesített, és ezeket odaadta megbízójának. A megbízó kiadott a szakembereknek, mondjuk a halbiológusnak egy megbízást, és a halbiológus bármit is írt le, abból ő azt vette ki, amit akart. És ugyanő nem ült le a mikrobiológussal, a műszaki szakemberrel, a tervező szakemberrel, fogalma sem volt, hogy mit csinálnak a geológusok, szeizmológusok.
– Jól értem, professzor úr, hogy húsz ilyen ember még soha nem ült le egy asztalhoz?
- Valóban, az, hogy egy hidrológus egy szeizmológussal, egy talajkutató a vízivilág ismerőjével leül egy asztalhoz, ilyen még nem volt." (Vajda Péter: A kockázat: hárommillió ember ivóvize. Beszélgetés Dr. Stefanovits Pál akadémikussal. Népszabadság, 1989. július 15.)
A vízlépcsőrendszer érdekében végzett cenzori tevékenység egyik példája egy beszámoló tervezet sorsa, amely a Magyar-Csehszlovák Területfejlesztési Állandó Munkabizottság Magyar Tagozata keretében készült, és amelyből gondos kezek minden olyat kiirtottak, amely kedvezőtlen fényt vetett volna a vízlépcsőrendszerre. A beszámoló tervezetet a Városfejlesztési Tudományos Kutatóintézet, a VÁTI szakemberei írták, akik a vízlépcsőrendszerhez kapcsolódó területfejlesztési tervek elkészítésére kaptak megbízást - azt is csak utólag. A VÁTI szakemberei a tervezetben számos megoldatlan problémát soroltak fel, amelyek között a vízlépcsőrendszer egyes környezeti hatásai is szerepeltek. A tervezet szövegéből sokat kihúztak a "vizesek", de volt olyan pont is, ahol az ellenkezőjére fordították a mondatok jelentését. Az alábbi részletben megjelöltük a kihúzott részeket és a betoldásokat:
"A szigetközi talajvízszint-változás mértékének és területének csökkentése érdekében a vízügyi ágazat több alternatív megoldást dolgozott ki. - Ezek közül -
|
Ez a példa nemcsak azt mutatja, hogyan hamisították meg a szakemberek megállapításait, hanem — amint az idézet utolsó mondatának a kihúzása jelzi — azt is akadályozták, hogy a felvetett gondokra megoldásokat kereshessenek. Vajon miért? Ez idő tájt hangzott el egy ENSZ-szemináriumon a következő megállapítás: "Szükség van a környezeti hatások gondos vizsgálatára, összhangban a számos országban érvényes törvényes rendelkezésekkel és előírásokkal. Bár kétségtelen, hogy e követelmény pozitív hatással van az emberi közérzetre, egyes esetekben negatív módon befolyásolja a vízerőforrások fejlesztését, mert kivihetetlen gazdasági és műszaki feltételeket teremt." (Pantelas, G.: A több célú fejlesztési tervek szemszögéből vizsgált vízenergetikai rendszerek és ezek sokrétű hatása a környezetre. ENSZ, EGB Villamosenergia Szakbizottság szemináriuma, Athén, 1979.) Pontosan erről van szó a dunai vízlépcsőrendszeresetében: a környezetvédelmi szempontok következetes érvényesítése esetén aligha került volna sor a vízlépcsőrendszer építésére. A tervezők és építők attól tartottak, hogy a környezeti hatások feltárása, a más területen dolgozó szakemberek felvetéseinek a figyelembe vétele valóban kivihetetlen gazdasági és műszaki feltételeket teremt a számukra. Kissé korai volt még az aggodalom: a környezetvédelmi érdekek abban az időben még nagyon kevéssé befolyásolták a döntéseket. Annál nagyobb volt a vízépítők hatalma.
Még az is előfordult, hogy a vízépítők a számukra kellemetlen szakembert kirekesztették a vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos külső megbízásos munkából. Amikor a VÍZITERV arra kényszerült, hogy a bírálatok nyomán a nagymaros-visegrádi erőműnek a Dunakanyaron kívül történő megépítésével foglalkozzon, akkor a VÁTI-nak adtak megbízást a szóba jövő más telepítési helyek településfejlesztési szempontból történő értékelésével. Ebben az 1983. június 21-én kelt tervezési megbízásban olvasható: "Nyilvános helyeken többször is elmondott, de minden reális alapot nélkülöző szélsőséges véleménye hangoztatása miatt kérjük, hogy dr. Perczel Károly építész ebben a munkában ne vegyen részt."
1982-1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia és az OMFB (Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság) által a kormány kérésére létrehozott bizottság vizsgálta a vízlépcsőrendszer kérdését. A szerkesztés azonban itt is vizes kezekben volt. A bizottság egyik tagja, Lévai András akadémikus így írt a szerkesztők módszereiről: "...az egyes fejezetekhez menetközben tett mindenkor jószándékú, előrevivő opponensi megjegyzéseimet is vagy egyáltalában nem, vagy éppen csak érintőlegesen ("egyesek szerint") vették figyelembe, vagy egyszerűen elutasították. Nem látom sok értelmét a kérdések újólagos felvetésének sem, mert az eleve "minden úgy jó, ahogy azt a tervek rögzítik" - beállítottságú szerkesztő bizottság amúgy sem venné azokat figyelembe." Lévai András példákkal is illusztrálja, hogy az egész anyag túlságosan ragaszkodik a kormányközi megállapodás alapjául szolgáló egyezményes tervben foglaltakhoz, jóllehet a tanulmány érdemi anyaga alapján eltérések is indokoltak lennének. A szerző nem talál magyarázat arra, hogy a szerkesztő bizottság még az összefoglalóban sem vette figyelembe annak az egyeztető megbeszélésnek a megállapításait, amelyet az OMFB-nél 1983. június 28-án tartott megbeszélésen a tárcaképviselők hivatalosan elfogadtak, holott a legfontosabb kérdésekben sikerült közös nevezőre jutniuk. Ezek között olyan, még ma, 1997-ben is napirenden lévő kérdések szerepeltek, mint az Öreg-Duna vízpótlásának a megoldása az élővíz és a határvízi jellegnek megfelelően, a Szigetköz talajvízszintszabályozásának további vizsgálata, a Felső-Duna-szakasz vízminőség-védelmének megoldása, vagy a vízlépcsőrendszer teljes környezetvédelmi hatástanulmányának a kidolgozása. "Hangsúlyozni kell - írja Lévai András -, hogy a régi Duna-mederbe történő nagyobb mennyiségű vízátvezetés kérdése kifejezetten a környezeti és társadalmi hatások területére tartozik, és meggyőződésem szerint, megfelelő érveléssel még ma is [1983-ban — A szerk.] felvethető lenne, ha az ilyen szempontból eleve negatív beállítottságú szerkesztő bizottság nem igyekezne azt megakadályozni."
Itt sincs másról szó, mint arról, hogy a Duna Pozsony és Budapest közötti szakaszán a természeti adottságok nem teszik lehetővé, hogy gazdaságosan és a környezeti értékek megőrzése mellett lehessen villamos energiát termelni. Ezért söpörték le a vízépítők az asztalról még az olyan kompromisszumkereső szakember véleményét is, aki úgy vélte, hogy a népgazdaságnak akkor tennének jó szolgálatot, "ha a kormánymegállapodás kereteit fenntartva, azokon belül igyekeznénk néhány, semmiképpen sem az egész megállapodás felborítását jelentő kérdésben helyzetünkön javítani." (Lévai András opponensi véleménye. In: A Duna távlati komplex hasznosítása. MTA-OMFB, Budapest, 1983.) Nincs olyan lényegi környezetvédelmi kérdés, amelynek az érdemi megoldása ne borítaná fel, ne tenné értelmetlenné az egész vízlépcsőrendszert. Vegyük a vízmegosztás kérdését a Duna-meder és az oldalcsatorna között. Nézzük, mit írtak erről a vízépítők 1977-ben, még a szerződés aláírása előtt a Magyar Hidrológai Társaság szervezésében készült "társadalmi bírálat"-ban (amelyről később még lesz szó):
"A vizsgálat tárgyát képezte, hogy a régi mederben maradó 50 m3/s vízhozam növelésével lehetséges és gazdaságos-e a vízszint emelése. 50 m3/s többletvíz betáplálása mintegy 25 cm-rel emelné a vízállást, további 100 m3/s betáplálása pedig újabb 25 cm emelkedést eredményezne. Ez a növelés a hullámtéri területeken, illetőleg a mentett oldali mezőgazdasági területeken érdemi hatást alig gyakorol. 100 m3/s vízelvonás az erőteleptől — csak a tenyészidőre számítva — évi 72 millió kWó energiaveszteséget jelent, amelynek értéke (50 fillér/kWó-val számolva [1977-ben — A szerk.]) 36 millió forint évenként. Ez a megoldás tehát amellett, hogy a kívánatos célt nem éri el, olyan jelentős energiaveszteséget okozna, amely nem engedhető meg." Mégis, mennyi víz kellene a kívánatos cél eléréséhez? Mennyi áramló, élő víz kellene a természetnek? Azoknak, akik "műszaki kompromisszumot" szorgalmaztak és szorgalmaznak ma, 1997-ben is, szembe kell nézniük ezzel az alapvető konfliktussal. Nem kellene ködösíteni, gazdaságos áramtermelésről és a környezet egyidejű védelméről szónokolni. Vagy a kecske lakik jól, vagy a káposzta marad meg. Vagy a turbinák kapnak elegendő vizet, vagy a Duna.
*
Akadályok a fejlődés útjában...
Az ötvenes években a vízépítőknek még kevésbé kellett tartaniuk attól, hogy a vízerőművek kedvezőtlen "mellékhatásai" akadályozzák céljaik elérését. 1954. júniusában ankétot rendeztek a Mosonyi Emil vezetésével összeállított országos Vízgazdálkodási Kerettervről. A program szédítő távlatokat nyitott a vízerő-hasznosítás és a folyócsatornázás számára. Mosonyi Emil kijelentette: 15 év alatt csatornázzák a Sió torkolati szakaszát, a Duna Visegrád feletti szakaszát, a Tiszát Tiszalöktől Csongrádig, a Körös-Berettyót a Keleti Főcsatorna torkolatáig, a Sajó-csatornázás Miskolcig terjedő alsó szakaszával bekapcsolják víziút-rendszerünkbe a borsodi iparvidéket, és a Duna-Tisza csatornával megteremtjük a Duna- és Tisza-rendszer közti közvetlen összeköttetést (Országos Vízgazdálkodási Keretterv Ankét, 1954. június 21-22. MTA Műsz. Tud. Oszt. Közl. 14. köt. 4. sz.).
A visegrádi erőművet ez idő tájt 8 méteres maximális duzzasztás és 130 MW beépített teljesítmény mellett évi 890 millió kWó termelésére tervezték. A Felső-Dunán bal parti (csallóközi) üzemvízcsatornát létesítettek volna (nagyjából a mai tervek szerinti nyomvonalon), két erőművel, összesen 350 MW beépített teljesítménnyel, évi 2440 millió kWó villamos energiával számolva. A 15 éves program keretében ebből a visegrádi és az egyik csallóközi erőművet akarták felépíteni. A tervezés a csehszlovák szakemberekkel közösen folyt, s a termelendő áramból a két állam fele-fele arányban részesedett volna.
A korábbi elképzelésekkel szemben ezek a tervek már lényegesen többet ígértek az energetika számára. De milyen áron? Egy 1952-es (!) szakvélemény szerint: "A duzzasztóművek felépítése igen erőteljes beavatkozást jelent a vízfolyások többé-kevésbé már kialakult egyensúlyi állapotát illetően... A duzzasztótérben lerakódó hordaléknak megfelelően a gáton átbocsátott tisztább, hordalékban szegényebb víz a duzzasztómű alatt kimosásokat, kimélyüléseket fog előidézni. Nyilvánvaló, hogy a gát feletti feltöltődő és a duzzasztómű alatti kimélyülő szakasz bizonyos összefüggést fog majd mutatni. Sajnos ennek a kapcsolatnak megállapítása rendkívül nehéz, elméletileg talán meg se oldható... Számszerű adatokat tehát a visegrádi duzzasztómű alatti kimélyülésekre vonatkozóan nem áll módunkban mondani... valószínűnek látszik, hogy a kimélyülések alsó határa csak Budapestig terjed." (Bogárdi János, Ihrig Dénes, Károlyi Zoltán, Lászlóffy Woldemár, Petényi Oszkár és Tőry Kálmán: Vélemény a Bratislava-Visegrád közötti Duna-szakaszon tervezett vízlépcsők hatására bekövetkező hordalék- és jégviszonyokról.) E vélemény szerzői mind neves szakemberek. Aligha feltételezhető, hogy ne tudták volna, a kiszámíthatatlan kimélyülések súlyosan veszélyeztethetik a főváros ivóvízellátását, mert tönkretehetik a parti szűrésű kutak fedőrétegét.
1954-ben azonban már egészen másról folyt a vita. Mert hiába kecsegtettek a tervek oly sok villamos árammal, az energetikai ágazat még mindig nem lelkesedett eléggé a vízlépcsőkért. Pap Istvánnak a már említett ankéton tartott előadása szerint: "Az elmaradottság oka egyfelől, a még mindig fel-feltűnő balhiedelem, hogy hazánk vízerőkészlete jelentéktelen, másfelől a kapitalista idők csökevénye, amikor a bányatulajdonosok érdekeivel ellenkezett a vízi energia hasznosítása."
Úgy vélem, Kovács K. Pál hozzászólása járt közelebb az igazsághoz: "Kormányzatunkat és a villamosenergia-szakembereinket általában elrettenti az a nagy beruházási összeg, amely egy ilyen vízerőmű létesítéséhez szükséges. A dunai vízerőműnél tudvalevően több mint kétszer nagyobb a fajlagos beruházás kilowattonként, mint a hőerőműveknél, és a visegrádi vízlépcső megépítéséhez 1200 millió forintra van szükség."
Ez pedig komoly érv, hiszen mielőtt még olcsón dőlne az áram, szén nélkül, korom és füst nélkül, a vízerőműveket fel kell építeni. A szép jövő ígéretével nem lehet Dunát rekeszteni, ahhoz cement és acél kell, munkások és gépek hadát kell kenyérrel és hússal, benzinnel és olajjal etetni hosszú éveken át.
Az energetikai ágazat számára alighanem igen egyszerűen fogalmazódott meg a kérdés: ugyanannyi pénzből vízerőmű helyett kétszer akkora kapacitású hőerőművet építhettek, amivel kétszer akkora tervet teljesíthettek, és amiért kétszer annyi elismerést arathattak...
Részlet egy interjúból: "Rengeteget kínlódtam, harcoltam, küszködtem, és meggyőződésem, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy alakulniuk kellett volna. Egy kis országnak egy nagyberuházás olyan terhet jelent, hogy nagyon nehéz végigkövetni, mitől mennyit von el, hogy lenne racionálisabb. Márpedig az egyes szakterületek képviselői harcolnak a maguk igazáért, és itt viszont, akiknek nagyobb a befolyása, nagyobb ereje van...
Akik a pecsétet ráteszik, azok nem szakemberek, hanem politikusok...
Az a jobbik eset, mert azoknak kell függetlenebb véleményt alkotni. A szakemberek ezen a téren biztos, hogy elfogultak a saját érdekükben. Féltik a nagyberuházással kapcsolatos tevékenységüket. Ne menjünk messzire, itt van a Gabčíkovo–Nagymaros. Végigkövettem különböző beosztásokban ezeket a dolgokat, és mondhatom, hogy számomra hatalmas élettapasztalatot hozott, olyan óriási ellentéteket támasztott ezen a téren..."
1955-ben újabb ankétot rendeztek, amely arra lett volna hivatott, "hogy a gazdaságosság kérdésének tisztázásával újabb akadályt hárítson el a fejlődés útjából". Az akadály azonban egyáltalán nem volt új. Zsarnay Tibor előadásából kiderül, hogy a röpke egy év alatt a kulcskérdés mit sem változott:
"Előfordult, hogy egyrészt a beruházások hatékonyságán, illetve a hatékonysági tényezőn valamiféle kapitalista kamatra gondoltak a cikkírók, másrészt a gazdaságosság megítélésénél tisztán a beruházási előirányzatokat kívánták figyelembe venni, és nem kívántak törődni többek között a megvalósult mű üzemeltetésével kapcsolatos jellemző mutatók kérdésével (mint például a termelékenység, az önköltség, a jövedelmezőség). A nemegyszer hibás gondolatmenettel összezavarták a szocialista és kapitalista közgazdaság szemléletéből adódó fogalmakat, ami hovatovább tarthatatlan és jelentős károkat okozható állapotot teremtett." (Zsarnay Tibor: A vízerőművek és hidraulikus energiatározók építésével kapcsolatos kérdések a beruházás hatékonyságának szemléletében. Hidrológiai Közlöny, 1958. 4. sz. 273-279. o.)
A "jelentős károkat okozható" gondolatmenet azonban Zsarnay Tibor előadásából sem hiányzik. 1948-ban Mosonyi Emil 7,5 milliárd kWó/év elméleti vízerőkészletünk műszakilag hasznosítható részét 2 milliárd kWó/évre becsülte. Zsarnay Tibor szerint: "...hazánk elméleti vízerőkészlete 1000 MW, a termelhető kWó-k száma 7,5 milliárd kWó/év... Ha figyelembe vesszük az energiaátalakítás veszteségét, az üzemvízcsatorna esését, a települések miatti veszteségeket, úgy Nyeszteruk szerint ezek a fent említett értékek 56%-ra becsülhetők úgy, hogy... 560 MW-ról és 4,2 milliárd kWó/évről beszélhetünk, mint olyan energiamennyiségről, amely a műszaki kihasználás szempontjainak figyelembe vétele után rendelkezésünkre áll."
Ezek szerint a 7,5 milliárd kWó/év potenciális vízerőkészlet műszakilag hasznosítható része hét év alatt 2 milliárd kWó/év-ről több mint kétszeresére, 4,2 milliárd kWó/év-re növekedett volna? Nem, a helyzet egészen más. A valóságban a Nyeszteruk-féle 56%-os becslés kizárólag a vízszintesésből és az energiaátalakításból fakadó veszteségek leszámítása után megmaradó részt adja meg. Semmiféle települési viszonyokból eredő veszteséget nem tartalmaz, s ez így van rendjén, hiszen a települési viszonyok folyóról folyóra, sőt folyószakaszról folyószakaszra rendkívül változók. A Nyeszteruk-féle tényező valójában adódik, hogy a kihasználható folyószakaszok energiakészletét 70%-os redukcióval s az energiaátalakítás eredő hatásfokát 80%-os értékkel veszik fel. (Mosonyi Emil, 1948. I. m. 29. o.)
Zsarnay Tibor is a Nyeszteruk-féle becsléssel számolt (a 7,5 milliárd 56%-a pontosan 4,2 milliárd), de úgy tüntette fel, mintha így a települések miatti veszteségeket is figyelembe vette volna. Ezzel az eljárással Magyarországot tulajdonképpen lakatlan és megműveletlen pusztasággá degradálta, ahol a vízépítő mérnökök kényükre-kedvükre átalakíthatják a természetet. Zsarnay Tibor "elméletileg igazolta" azokat, akik a károknak még a létezését is tagadták.
Az ankéton megfogalmazódott az aggodalom, hogy ha nem épül hamarosan újabb vízerőmű, akkor a szakemberek szétszélednek. "...fontos lenne, hogy vízerőmű építésén begyakorolt szakembereink folyamatosan legyenek foglalkoztatva" — mondta Kertai Ede, aki kormányzati határozatot sürgetett a vízerő–hasznosítás távlati tervéről. Kertai igyekezett megnyugtatni az energetikusokat, megállapítva, hogy "vízerőkészletünk, azon belül reálisan megvalósíthatónak tekintett vízerőműveink összteljesítménye józanul mérlegelt, többé-kevésbé tervekkel megalapozott mennyiség, s nyugodtan állíthatjuk, hogy az energiagazdálkodót nem érheti meglepetés erről az oldalról". (Vízierőművek létesítésének feltételei. Hidrológiai Közlöny, 1956. 1. sz. 33-37. o.)
1958-ban már úgy tűnt, hogy a meg-megújuló rohamok fölmorzsolták az energetika ellenállását: a csehszlovák és a magyar állam egyezményt kötött a Duna közös hasznosításáról. Elsőként a visegrád-nagymarosi erőmű épült volna föl. A terv azonban valahol zátonyra futott, amiben minden bizonnyal azok az energetikai szakemberek is ludasok voltak, akiket 1959-ben megjelent könyvében Klár János így támadott:
"A hazai távlati energiamérlegekben jelentkező bizonytalanság elsősorban arra vezethető vissza, hogy a távlati energiamérlegek kidolgozásával foglalkozó szakembereink nagy része a nyugati kapitalista országokban meghonosodott számítási módszerekre támaszkodott, amelyek szükségképpen nem felelhetnek meg a szocialista tervgazdaság követelményeinek. A Szovjetunióban a villamosenergia-szükséglet távlati becslése elsősorban a szovjet népgazdaság távlati ipari és általában gazdasági tervein alapszik. Szemben a nyugati módszerekkel: nem a múlt fejlődésének globális extrapolációjából indul ki, nem a termelés évi növekedési ütemének pontos matematikai meghatározására törekszik, nem a múlt statisztikai adatait, hanem a jövő részletes tervdokumentációkkal alátámasztott célkitűzéseit veszi elsősorban alapul. Világos, hogy a szocialista tervgazdaságban ez a módszer a helyénvaló." (Klár János: Energiahordozóink és a hazai vízerő–hasznosítás. MHT, Budapest, 1959. 32. o.)
Ám lényegében hasonló "hibába" esik Klár János is, amikor a vízerőművek gazdasági megítélése során a rút valóságot az akarat fölé helyezi: "A vízerőmű tehát lényegileg versenyképes a hőerőművel, ha a népgazdaság számára a létesítéséhez szükséges anyagi eszközök rendelkezésre állanak..." (Uo. 102. o.)
A jelek szerint egyébként nem csak a szükséges anyagiak hiányoztak. Úgy tűnik, hogy a vízépítő mérnökök - akik papíron már az egész országot agyonlépcsőzték - nem rendelkeztek kivitelezésre alkalmas tervekkel. A Magyar Hidrológiai Társaság 1958. decemberi közgyűlésén Bözsöny Dénes főtitkár az addig elvégzett munkát "kisebb részletkérdések tisztázásának" nevezte, György István (VÍZITERV) pedig széles körű tapasztalatcserét javasolt külföldi szakemberek részvételével. (Hidrológiai Közlemények, 1959. 1. sz. 82. o. és 1959. 5. sz. 401. o.)
1959-ben delegáció utazott Franciaországba "a dunai vízerő–hasznosítás tervezésével kapcsolatban tervezési, építési és üzemi tapasztalatok megszerzése" céljából. Amint az úti beszámoló írja: "Párizsból való elindulás előtt... M. Loubaton igazgató áttekintést adott a rajnai francia vízerőművekről... A második világháború után Franciaország Németország kívánságára részben módosította az eredeti elvi megoldást... és a Breisach és Strasbourg közötti 66 kilométeres szakaszon előirányzott 4 vízerőművet már nem egy bal parti oldalcsatornában tervezi, hanem rövid, mintegy 8 kilométeres üzemvízcsatornákat irányoznak elő... ily módon a Rajna medre szakaszonként aránylag magas duzzasztást kap, és a németek által kifogásolt talajvízszint-süllyedés nem fog előállni." (A tanulmányút résztvevői: az OVF részéről Vajda József vízügyi főigazgató-helyettes és Breinich Miklós főmérnök; a VÍZITERV részéről Mátrai István főmérnök és Pap István osztályvezető mérnök.)
Az információ nem vetett jó fényt a csallóközi üzemvízcsatorna tervére, ezért gyorsan feledésbe is merült. A következő delegáció 1962-ben már csak csupa jó hírrel tért vissza Franciaországból. (A tanulmányút résztvevői: Dégen Imre vízügyi főigazgató (OVF), Molnár László (Országos Tervhivatal), Sárközy György (OMFB) és dr. Mosonyi Emil, az OVF Vízerő-hasznosítási Csoportjának vezetője. Idézet a tanulmányútról írt előzetes jelentésből: "A delegáció által a Rajnán megtekintett erőművek körzetében a kavicsréteg vastagsága kb. 200 m, és a kavics jóval durvább és áteresztőbb, mint a tervezett dunai erőműrendszer környezetében. A megépült műveken szerzett tapasztalatok szerint a csatorna szigetelése, a környező területek védelme és a talajvízháztartás egyensúlya biztosítható.")
Pedig nem ártott volna továbbra is figyelemmel kísérni a Rajna tönkretételét - és okulni belőle. A magyar televízió 1978-ban mutatta be A pusztuló Rajna című filmet. Ugyanebben az évben emelkedett törvényerőre a dunai vízlépcsőrendszerről kötött csehszlovák-magyar államközi szerződés. Már megindultak az előkészítő munkák is, amikor újabb magyar szakértő utazott 1979-ben a Rajnához, hogy azt tanulmányozza, miként fogja a Vízügy a veszett fejsze nyelét fejlett nyugati módszerekkel megmenteni, ha majd tönkreteszi a Dunát.
A tanulmányút résztvevője dr. Hajós Béla volt, aki szerint "...leszögezhető, hogy a folyócsatornázás általában az egyéb jelentős gazdasági előnyök mellett, bizonyos értelemben kedvezőtlen változásokat idéz elő a környezetben. A hatások közül mint talán a legfontosabbakat a talajvízháztartás megváltozását és a vízminőség romlását kell megemlíteni. A Felső-Rajna morfológiai viszonyai hasonlóak a magyarországi vízlépcsőépítések által érintett szakaszhoz, sőt a várható környezeti károkat tekintve, a Rajna helyzete kedvezőbbnek tűnik. A fentiek elsősorban a vékonyabb kavicsrétegre és a kisebb hatótávolságra értendők." Hajós Béla úgy vélte, hogy Magyarországon a bős-nagymarosi Vízlépcsőrendszer építése kapcsán a legnagyobb szakmai viták a vízszállításból kikapcsolt ún. régi Duna-meder sorsáról és a csatlakozó térség várható talajvízviszonyairól folytak. Az illetékes szakemberek szerinte viszonylag egységesek voltak a várható hatások kérdésében, viszont korántsem volt azonos az álláspont a védekezési beavatkozások területén. Hajós Béla ismertette, hogy a Rajna mentén a környezeti kérdések teljes figyelmen kívül hagyásától kezdve, az öntözéses gazdálkodáson keresztül, a végleges megoldásnak tűnő, a felhagyott medrekbe épített duzzasztóműveken keresztül több megoldást alkalmaztak. A tapasztalatok részben átültethetők a magyar felső-Duna szakaszra - vélte a szerző, és ennek alapján a kérdés gazdasági oldalról való megközelítését javasolta: "Az egyik oldalról megbízhatóan fel kell tárni a várható hatásokat és az azok következtében keletkező károkat, amelyekkel szembeállítandók az elhárító vagy kárcsökkentő beruházások előnyei, hátrányai és költségei. Jelen esetben az érintett terület teljes felhagyásától a régi meder duzzasztásáig célszerű a szóban forgó kérdést megvizsgálni. A probléma gazdasági megközelítése tompíthatja a jelenleg hovatartozási alapon nyugvó vitákat."
(Lásd még Hajós Béla: A Rajna szabályozásának környezeti hatásai. Vízügyi Közlöny, 1980. 3. sz. 370-394. o.)
*
A Rajnától a Dunáig
Vajon miért erőltették a tervezők és a beruházók az oldalcsatorna építését, ha az annyi gonddal járt a Rajna esetében? Az oldalcsatornás változatot a mérnökök energetikai, hajózási és árvízvédelmi szempontok alapján indokolták. Az oldalcsatornára azonban valójában sem energetikai, sem hajózási szempontból nincs szükség. Az alapüzem a hajózás szempontjából előnyösebb, mint a vízerőművek csúcsra járatása. A rendkívüli árvízi hozamoknak a régi meder és az oldalcsatorna közötti megosztása pedig csak látszólagos előny. Az "elhagyott" medret valójában nem lehet magára hagyni, és árvédelmi töltéseit változatlanul fenn kell tartani, hogy a Duna akkor is folyhasson valahol, ha az oldalcsatorna töltései valamilyen oknál fogva megsérülnek. A régi meder karbantartása többe kerül, mint ugyanennek a szakasznak az eredeti állapotban való fenntartása. Az "elhagyott" medernek mindenkor alkalmasnak kell lennie az üzemvízcsatorna szállítóképességét meghaladó árvízi hozamok, valamint a tározóból lebocsátott jég és hordalék levezetésére, de vészhelyzetben még a nemzetközi hajóforgalmat is ide kell visszaterelni. A rendkívül szélsőségesen változó vízhozamok előre kiszámíthatatlan módon fogják átrendezni és rombolni a medret, amit ráadásul csak szárazföldi gépekkel lehet megközelíteni. A mederfenék szárazra kerülő részét ellepő sarjnövényzetet pedig rendszeresen irtani kell.
A vízlépcsőrendszer építése rossz üzlet a Duna két partján élő lakosság számára, akik a befektetett hatalmas munka ellenében csak csekély jövedelemre és eredményre, viszont annál több kárra számíthatnak. Ez az általános ellenérdek a rendszerváltozás előtt nem jutott érvényre. Első látásra semmi különös sincs ebben; nem ez volt az egyetlen nagyberuházás ezen a tájon, amelynél az ökológiai, de még a tágabb körben értelmezhető gazdasági szempontok is háttérbe szorultak a centralizált döntési mechanizmusban. Erre a mechanizmusra elsősorban az államigazgatás és a ipari termelés korrupt összefonódása jellemző. A központi tervezést, amely az információk megbízhatatlansága és a szaktudományok korlátai miatt amúgy sem lehetett eredményes, a kulisszák mögött folyó tervalku helyettesítette, amelynek során az egyes ágazatok a lehető legnagyobb részt igyekeztek kihasítani a központilag elosztandó erőforrásokból. Az egyes ágazatok erőviszonyát a szubjektív szempontok is befolyásolták. A vízerőmű-pártiak korábban például sikeresen hivatkozhattak a Nagy Szovjet Vízerőművek"-re. 1958 végén, amikor csehszlovák-magyar egyezmény született a nagymarosi vízlépcső közös építéséről, az egyik propagandacikk szerzője a következőképpen áradozott: "...itt fent a magasban, az állóvízzé szelídített Volga felett, ahol szemünk elé tárul a sztálingrádi vízi erőmű panorámája, mégis úgy érzem: ez is emlékmű, s nem kevésbé méltón szól a hősökről, mint a legszebb műalkotás. Grandiózus... monumentális... lenyűgöző... gigászi... impozáns... - próbálgatom a szavakat" (Rényi Péter: A világ legnagyobb vízerőműve. Népszabadság, 1958. dec. 7.) [kiemelés az eredetiben].
A Szovjetunió, a szovjet vízerőművek emlegetése néha különös formát ölt. Egy Dégen Imre vezette 1964-es tanulmányút beszámolója irkutszki látogatásukkal kapcsolatban például megjegyzi: "VIII. 24-én délelőtt megtekintettük az új vízerőművet, aminek különös varázst az adott, hogy közel azonos a Gabcikovói erőművel." 1983. decemberében, amikor a HVG bírálni merészelte a magyar és csehszlovák miniszterelnökök által októberben Prágában aláírt egyezményt a korábban felfüggesztett építkezések folytatásáról, Pánczélos Antal mérnök a vízlépcsőrendszer védelmében a lapnak küldött hosszú levelében arról számol be, hogy milyen különös érzés a bratszki vízerőmű gépházában a turbinák duruzsolását hallgatni, amelyek több áramot termelnek, mint Magyarország összes erőműve együttvéve. "És mindezt a víz hajtja - teszi hozzá a levélíró -, a legöregebb isten, amely életre rázza [sic!] ezer kilométerekre fekvő városok metrószerelvényeit, segítőtársa dolgos háziasszonyoknak, vetített képekkel mosolyt varázsol az óvodások arcára, és megvalósítója Lenin látnoki erővel megfogalmazott programjának."
A Nagy Testvérre való hivatkozás fenyegető hangsúlyt is kaphatott: "Amikor a GNV-rő1 [a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerről] nyilatkozunk, akkor egyazon szocialista közösségbe tartozó, két baráti állam szakembereinek, valamint a konzultáló szovjet szakértőknek a tudományos felkészültségéről is véleményt mondunk. Legyünk meggondoltak és öntudatosak." (Kozák Miklós: Vélemény a gabcikovo-nagymarosi vízlépcsőrendszer egyes problémáiról, Bp. 1982. március.)
A gigantománia, a hatalomhoz való közelség következtében a vízerőművek tervezése és építése sokak által irigyelt tevékenység volt a vizes szakmán belül. Egy mégoly fölösleges vízerőmű tervezője előbb kaphatott állami díjat, mint akár egész életében hasznos, de nem olyan látványos munkákkal foglalkozó kollégája.
Nem csoda, hogy a vízügyi ágazat mindent elkövetett, hogy a dunai vízi erőműveket felépíthesse. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, és ha a vízerőművek létesítésére vonatkozó döntést kizárólag a vízügyi ágazat befolyásának tulajdonítjuk, aligha tudjuk megmagyarázni, hogy miért épült meg az oldalcsatorna, amely jelentős mértékben növeli a vízlépcsőrendszer hátrányait. A vízügyi ágazat közérdektelen", öncélú anyagi és eszmei szempontjait tekintve gyakorlatilag közömbös ugyanis, hogy folyami vagy oldalcsatornás vízerőmű-változat épül. Csak az a fontos, hogy épüljön valamilyen. Sőt a vízügyi ágazaton belül számos vízépítő szakember - tisztában lévén az oldalcsatornás változat hátrányaival - sokáig a folyami változat híve volt. De csak titokban. A nyílt színen továbbra is az oldalcsatorna mellett törtek lándzsát, vagy jobb esetben kerülték az állásfoglalást, mert tisztában voltak azzal, hogy a folyami változatot a vízügyi ágazat sohasem tudná elfogadtatni a döntéshozókkal.
Az oldalcsatornás változatnak ugyanis káros környezeti hatásai mellett egészen másfajta, ökológiai szempontból egyáltalán nem és gazdasági szempontból is csak kevéssé értékelhető politikai következményei vannak, amelyek a cseh-szlovák nacionalista politikusok személyében befolyásos szövetségesekhez juttatták a vízügyi ágazatot.
A legfontosabb politikai következmény, hogy a Duna elterelése az érintett szakaszon alapvetően megváltoztatja a csehszlovák-magyar államhatár jellegét. Az államközi szerződés értelmében az államhatár formailag nem változik, lényegileg viszont igen. A trianoni békeszerződés ezen a szakaszon a Duna hajózási fővonalát jelölte ki a két állam határaként. Ennek megfelelően a folyó bal partja Csehszlovákia birtokába került, a jobb part pedig - a pozsonyi hídfő rövid szakaszát kivéve Magyarország fennhatósága alatt maradt. Az 1947-es párizsi békeszerződés, a bécsi döntéseket hatályon kívül helyezve, visszaállította az 1938. január l. előtti határokat - kivéve a pozsonyi hídfő kibővítése által érintett szakaszt -, tehát egészen az Ipoly-torkolatig ismét megosztotta a folyót a két állam között. Az oldalcsatorna megépítésével a Duna 1842. és 1811. folyamkilométere közötti szakaszon a békeszerződésben rögzített helyzet alapvetően megváltozik. A határ nem a folyó hajózási fővonala lesz, hanem az elhagyott" meder kavicstengerének közepén kanyargó hajózhatatlan folyócska. A magyar állam birtokában lévő Duna-part 31 kilométerrel rövidebb lesz, a kizárólag csehszlovák szuverenitás alá eső folyószakasz viszont 25 kilométerrel növekszik. (A különbség abból adódik, hogy az oldalcsatorna nagyjából egyenes, míg a mai Duna-meder kanyarog.) A csehszlovák nacionalisták jelentős relatív "nyereséget" könyvelhetnek el maguknak, hiszen több mint kétszeresére növekedik a Dunának az a szakasza, ahol mindkét parton csehszlovák zászlót lengethet a szél. Ami a környezeti károkat illeti, ebben mindkét ország bőségesen részesül, ha nem is egyenlő mértékben. Hasonlítgatni azonban fölösleges, az ökológia nem ismer határokat.
Az oldalcsatorna másik politikai következménye, hogy az érintett szakaszon a szlovákiai magyar kisebbséget elszigeteli Magyarország határától. A vízlépcsőrendszer építése "kedvezőtlen hatást fog gyakorolni Vojka, Dobrohost és Bodiky községre, a három községet ugyanis a felvízcsatorna elvágja a többi területrésztől... Számolni kell azzal, hogy ezekben a községekben fokozatosan csökkenni fog a lakosság száma, éspedig arra a szintre, melyet a csatorna és a régi meder közötti terület gazdálkodása határoz meg." (Közös beruházási program. Összefoglaló. 1973. 38. o.)
A folyami vízerőművekkel összehasonlítva az oldalcsatorna létesítése semmilyen lényeges energetikai, hajózási vagy árvízvédelmi előnyt sem biztosít, ellenben súlyosbítja a környezeti károkat, és növeli a folyó fenntartási költségeit. A Duna fölötti csehszlovák szuverenitás kiterjesztésére és a szlovákiai magyar kisebbségeknek Magyarország határától való izolálására viszont a folyami vízlépcsők teljességgel alkalmatlanok.
A politikai érvek felhasználásának fontos szerepe van abban is, hogy egyáltalán duzzasztóművek épülnek a közös Duna-szakaszon ahelyett, hogy befejezték volna a korábban tervezett és elkezdett, de félbehagyott folyószabályozást, amely a 2,5 méter mély hajóút révén teljesen kielégíthetné a hajózás igényeit. A politikai szempontból közömbös folyami vízerőműveket ugyanis a vízügyi ágazat sohasem tudta volna elfogadtatni a jóval befolyásosabb energetikai ágazattal szemben, mert ebben az esetben a gazdasági értékelés lett volna a döntő. (Az ökológiai és ivóvízellátási kérdések valószínűleg ekkor sem sokat nyomtak volna a latban.) Az energetikai ágazatnak még az 1958-as magyar-csehszlovák egyezmény végrehajtását, a nagymarosi folyami vízerőmű 1965-re tervezett felépítését is sikerült megakadályoznia. Ebben a megállapodásban még nyitva maradt a kérdés, hogy épüljön-e oldalcsatorna a fenti szakaszon. Csehszlovákiának ezért a területén kívül eső visegrádi vízerőmű létesítése távolról sem volt olyan fontos, mint a Duna elterelése. Az oldalcsatorna építéséhez kapcsolódó politikai célok — amelyek nagyjából egyidősek a Csehszlovák Köztársasággal — már ekkor is jelentős szerepet játszottak a vízerőművek körüli huzavonában.
*
Dunán innen, Dunán túl...
Az alapgondolat, hogy Csehszlovákia dunai állam legyen, jóval régebbi. A múlt század közepén Frantisek Palacký, a cseh nemzeti mozgalom vezető ideológusa többek között azzal érvelt Csehország és Szlovákia egyesülése mellett, hogy ez szabad utat biztosítana a tenger felé, és a germánokkal körülvett cseheket összekötné a szláv rokon népekkel. Az első világháború kitörése után készült államtervezetek mindegyike felhasználta ezt a gondolatot, és kisebb-nagyobb mértékben a Dunáig terjesztette ki Délnyugat-Szlovákia kívánt határait. Ennek következtében valamennyi terv igényt tartott magyarlakta területekre is, mert a szlovák nyelvterület alig érte el a Dunát. A francia külügyminisztérium 1918. november 20-i keltezésű tanulmánya szerint az etnikai választóvonal "sehol sem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar és német folyamnak. Nem foglalja magában Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben dolgoznak ugyan szlovák munkások, és amelynek piaca odavonzza a környék szlovák parasztjait, de ahol negyvenkét német és negyven magyarra mindössze tizennégy szlovák jut. Pozsony nem szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Túrócszentmárton." (Idézi: Ormos Mária: Padovától Trianonig, Bp. 1983. 57-58. o.) Pozsonyt, a dunai kikötővárost, mindegyik terv igényelte, sőt ennél még a legmérsékeltebb tervezet is többet kívánt. A későbbi államelnök, T. G. Masaryk, 1914 októberében Délnyugat-Szlovákia határát Pozsonytól keletre, a Kis-Duna mentén jelölte ki, meghagyva Magyarországnak az 1813 négyzetkilométer kiterjedésű Csallóközt, ahol az 1910-es népszámlálás szerint a lakosság 95 százaléka, 110 475 fő volt magyar, s csak 1 százalék szlovák nemzetiségű. Csehszlovákiának két kijárata lett volna a Dunára, az egyik Pozsonynál, a másik a Komárom és az Ipoly-torkolat közötti folyószakaszon.
Egy másik befolyásos cseh politikus, az oroszbarát, pánszláv érzelmű Karel Kramaø stratégiai étvágya jóval nagyobb volt ennél. 1914 májusában kidolgozott s a háború kitörése után az orosz külügyminisztériumhoz eljuttatott terve értelmében Csehország a Csallóközzel együtt kebelezte volna be Szlovákiát. A határ Pozsonytól egészen a Dunakanyarig a folyó medrében haladt volna. Kramaø Csehország jövőjét az orosz cár vezetése alatt álló hatalmas szláv birodalmon belül képzelte el, amely magába foglalta volna Bulgáriát, Szerbiát és Montenegrót is. Magyarország kis szigetté zsugorodott volna a szláv tengerben, mert Szerbia megkapott volna egy széles területsávot az osztrák-magyar határ mentén, egészen a Dunáig. Így a folyó Pozsony és a Mosoni-Duna torkolata között cseh-szerb határ lett volna.
Még szélesebb alapokra helyezte a cseh Duna-politikát Hanus Kuffner, aki Államunk és a világbéke című munkájában (Prága, 1918.) határozottan leszögezte: Csehország a jövőben egyáltalán nem létezhet a Közép-Duna menti területek, illetve az azon létesítendő megfelelő számú hídfőállás nélkül, mégpedig Regensburgtól Budáig. Ezek lesznek a jövőben a legfőbb cseh határállomások délnyugaton és délkeleten... A cseh Közép-Duna védelméhez feltétlenül szükség van a folyótól délre eső sávra is, amely magába foglalja az egész Moson-vidéket a Hansággal, továbbá Komárom és Esztergom vidékét, valamint Pest-Pilis megye jobb parti részét Buda várával és városával egyetemben." Ugyanakkor cseh körök éppen azért bírálták a magyarokat, mert hatalmi céljaik érdekében foglalkoztak a vízi utak fejlesztésével: "A magyarok számára a germán-magyar uralom előtt oly széles perspektívákat nyitó csatornarendszer középpontja a Duna lenne. 1916. június 6-án, a müncheni kongresszuson Gratz Gusztáv magyar küldött előadásában azt mondotta, hogy »Németországot és Ausztria-Magyarországot összekötő természetes kapocsnak tekinti a Dunát«. A kérdést részletesen megvitatták. Általánosan elfogadottá vált, hogy a Dunát tekintik minden fajta tervbe vett rendszer alapjának. A Duna lenne az, amely összekötné az Oderát, a Wesert és az Elbát, és Hamburgtól, Brémától vagy Lübecktől a Fekete-tengerig vezető vízi utat jelölnének ki." (Chopin, J. és Osusky, S.: Magyars et pangermanistes. Éditions Bossard, Párizs, 1918. 82-83. o.)
Az emigráns és a hazai cseh politikusok a világháború befejezése után, 1918. október végén találkoztak Genfben, hogy egyeztessék külpolitikai és területi elképzeléseiket. A konferencia határozataiban szerepel az is, hogy a Csehszlovák Köztársaság rendelkezik majd a Fiume-Pozsony vasútvonallal, a Duna és a Visztula folyamával, amelyeket nemzetközivé tesznek..." (Ormos, i. m. 55. o.) A cseh kormány megbízottai, akik október végén Párizsban találkoztak Benešsel, rendkívül derűlátóan nyilatkoztak a határokkal kapcsolatban:
"Úgy értesültünk, hogy akkora részt kaphatunk Szlovákiából, amekkorát csak akarunk. Azt tanácsolták, hogy nyomuljunk előre a Dunáig. Ami a határokat illeti, a szövetségesek... azon a véleményen vannak, hogy a mi döntésünkre és megfontolásunkra kell bízni, milyen határokat választunk, a mi saját érdekünk legyen a döntő kritérium." (Peroutka: Budováni státu. I. 222. o.)
Mint ismeretes, a prágai kormánynak még a békekonferencia előtt sikerült elérnie, hogy csapatai valóban a Dunáig hatolhassanak előre. A demarkációs vonalban Beneš állapodott meg a franciákkal, s a magyar kormány francia nyomásra volt kénytelen kiüríteni a kijelölt vonaltól - ezen belül a Pozsony és az Ipoly-torkolat közötti Duna-szakasztól - északra eső területeket.
Kétségtelen, hogy a franciák mindenekelőtt egy katonailag és gazdaságilag erős Csehszlovákiát akartak a németek hátába döfni, s ennek érdekében hagyták figyelmen kívül a francia külügyminisztérium idézett tanulmányát, amely szerint a szlovák nyelvterület sehol sem érte el a Duna vonalát. Igaz lehet az is, hogy Foch marsallt, a szövetséges haderők főparancsnokát, a csehek területi követeléseinek lelkes támogatóját erősen impresszionálta az oroszországi Cseh Légiónak az intervencióban való esetleges felhasználása (Ormos, i. m. 57. o.). Foch marsallra azonban mély benyomást gyakorolhatott saját Rajna-politikája is, az, hogy a Rajna-határ megszerzésében látta Franciaország biztonságának legfőbb zálogát. Ennek érdekében kész volt arra, hogy a Rajna bal partján fekvő német tartományokat, elsősorban a Rajna-vidéket és a Saar-vidéket elválassza Németországtól, és egy olyan "szövetségi" rendszer részévé tegye őket, amelyen belül katonailag és gazdaságilag Franciaországtól függenek. Foch szerint a németek egyetlen szavában sem lehet hinni, ezért a Rajna-határra mint fizikai biztosítékra van szükségük a franciáknak a folyó túloldalán élő 70 milliós nép állandó fenyegetésével szemben. A békekonferencián a főparancsnok a következőképpen magyarázta el a Rajna-határ jelentőségét: Aki uralkodik a Rajnán, uralkodik az egész vidéken. Aki nincs ott a Rajnán, mindent el kell hogy veszítsen. Nem kell messzire mennem a hasonlatért: ha mi meg kívánjuk védeni magunkat ebben a konferencia-teremben, elég az ajtókat birtokolni, hogy megakadályozzuk az ellenség benyomulását. Fordítva viszont, ha elveszítjük az ajtókat, az ellenség be fog hatolni." (Papers Relating to the Foreign Relations of the United States [PRFRUS],1919. Paris Peace Conference, III. 386. o.)
Hasonló szellemben fogant a csehszlovák delegációnak a békekonferenciához intézett egyik memoranduma, amelynek névtelen szerzője (talán maga Beneš) a stratégiai szempontok mellett a gazdasági érveket is hangsúlyozta:
"A Duna-határ a Csehszlovák Köztársaság számára létfontosságú kérdés. Ez semmiféle engedmény tárgya nem lehet, és erről még csak tárgyalni sem lehet a magyarokkal... Ez az egyetlen lehetséges természetes határ Magyarország és Szlovákia között mind a két terület számára. Bármely más határ szükségszerűen állandó forrása lenne a vitáknak, az igényeknek és provokációknak, mindkét oldalról. De - és ez a lényeges - ez által a határ által a Csehszlovák Köztársaság valóságos dunai állammá válik. Ez felbecsülhetetlen politikai és gazdasági következményekkel jár, különleges helyzetet teremtve az állam számára Nagy-Romániával és Jugoszláviával szemben, nem is beszélve Magyarországról és Német-Ausztriáról. Duna-határ híján a csehszlovák állam meg lenne fosztva egyik létalapjától, amely pedig közép-európai helyzetét tekintve számára nélkülözhetetlen; s meg lenne fosztva attól az erőtől, amelyet azért igényel, hogy a jog és az igazság elvei értelmében politikailag és gazdaságilag helytállhasson a németekkel, a magyarokkal és többi szomszédaival szemben. A Duna egyike azon oszlopoknak, amelyek a csehszlovák állam egész politikai és gazdasági építményét hordozzák. Egyetlen lejárat a Dunához egyik vagy másik pontnál - ennyivel nem elégedhetünk meg. A csehszlovák államnak valóságos dunai állammá kell lennie..." (Die tschechoslowakischen Denkschriften für die Friedenskonferenz von Paris, Berlin, 1937. 51-53. o.)
A Dunának mint "egyetlen lehetséges határnak" a követelése ugyan jól rímelhetett a franciák rajnai igényeire, de nem egészen felelt meg Prága valódi szándékainak. Masaryk elnök saját kezű megjegyzéssel ellátott titkos feljegyzése, a Tanácsköztársaság és Csehszlovákia katonai konfliktusa kapcsán dunántúli területek elfoglalását szorgalmazza, elsősorban Pozsonnyal átellenben, és lehetségesnek tartja egy hosszú jobb parti sáv elfoglalását a komáromi hídfővel együtt, hogy a cseh csapatok uralják a hidat és a Dunát. A feljegyzés szerint "a jelenlegi magyar betörésből az a tanulság, hogy a folyók nem jó stratégiai határok". (Okmányok T. G. Masaryk nép- és nemzetellenes politikájáról, Bratislava, 1954. 51-52. o.)
A békekonferenciához intézett 5. számú csehszlovák memorandum egyik térképmellékletén ugyanaz a határvonal látható, mint amit a feljegyzés körülír, s ez arra utal, hogy a Duna jobb parti sávjának ilyen jelentős mértékű megszállása és annektálása nem pillanatnyi ötlet volt, hanem komolyan vett, s bizonyára többé-kevésbé kidolgozott tervezet.
A békekonferencia azonban az illetékes bizottság egyhangú javaslata alapján a Duna vonalát jelölte ki határként. A francia külügyminiszter kijelentette, hogy a Csallóközt azért kell Csehszlovákiához csatolni, hogy az új állam minél szélesebb sávban férjen hozzá a Duna fontos nemzetközi vízi útjához.
A csehek viszont nagyon szerették volna megvetni lábukat a Dunántúlon, ezért módosító javaslatukban a Pozsonnyal szemközti terület, a pozsonyi hídfő átcsatolását kérték, amelyet többszöri sikertelen próbálkozás után végül egy francia kompromisszumos terv alapján kaptak meg a békekonferencián, mégpedig Ausztriának (!) juttatott területi engedmények fejében.
Csehszlovákia nemcsak arra törekedett a békekonferencián, hogy minél hosszabb Duna-part kerüljön ellenőrzése alá, hanem arra is,
hogy Magyarországgal (és Ausztriával) szemben különleges jogokat szerezzen magának a folyók közös szakaszain. A csehszlovákok elkészítettek egy tervezetet, amely a békeszerződésbe iktatandó cikkelyek formájában tartalmazza igényeiket. A tervezet többek közt kimondja, hogy a Dunán, a Morván és ezek mellékfolyóin, annak ellenére, hogy ezek közös határt alkotnak a csehszlovák, illetve a magyar állam és Német-Ausztria között, mégis a csehszlovák államnak van meg a joga a Nemzetközi Duna Bizottság egyetértésével a vízerő hasznosítására, az ehhez szükséges munkák elvégzésére és a folyók hajózhatóságának javítására, beleértve az engedélyt a szükséges területek felhasználására, magyar és német-osztrák oldalon is." (Közli: Miller, D. H.: My Diary, 1925. XII. 29. o.)
A vízerő-hasznosítás jogának egyoldalú igénylése a francia példát követi, akik — miután a háború során elfoglalták (visszafoglalták) Elzászt, és így az ország határát a Rajnáig terjesztették ki — a Rajna teljes vízenergiáját maguknak követelték. A kérdés a világ akkor leghatalmasabb urainak egy szűk körű megbeszélésén dőlt el.
1919. április 26-án délelőtt Wilson amerikai elnök Clemenceau francia és Lloyd George brit miniszterelnökkel párizsi rezidenciáján tárgyalt a kötendő békeszerződésnek a kikötők, vízi utak és vasutak igazgatásáról szóló részleteiről. A brit delegáció többek között észrevételt tett a békeszerződés-tervezet azon részével kapcsolatban, amely a Rajna Strasbourg és Bázel közötti szakaszán a parti jogok Franciaországnak történő átadásával foglalkozott. Ezen cikkely szerint Franciaország nemcsak mindazoknak a duzzasztógátaknak és más létesítményeknek az építési jogát kapná meg, amelyeket szükségesnek tart az energiatermeléshez, hanem az így termelt összes energia is őt illetné meg. A tervezet szerint a francia határt alkotó Rajna-szakasz teljes hosszában Franciaországnak kell rendelkeznie
(a) a Rajnából történő vízkivétel jogával a (megépült vagy megépítendő) hajózási és öntözési vagy más egyéb célú csatornák vízellátására, és a német parton mindazon művek megépítésére, amelyekre szükség van e jog gyakorlásához;
(b) a folyószabályozási művek révén termelhető vízenergia használatának kizárólagos jogával. E célból a folyó ezen szakaszán Franciaországnak egyedül kell rendelkeznie az összes szabályozási mű (duzzasztógátak és más művek) megépítésének a jogával, amelyeket az energiatermeléshez szükségesnek tart.
A brit delegáció felvetette, hogy az összes javasolt létesítmény tervét az Ellenőrző Bizottság elé kell terjeszteni annak érdekében, hogy a bizottság maga dönthesse el: teljes mértékben fennmaradna-e a hajózhatóság a folyóban vagy bármilyen helyettesítő csatornában. A bizottság hozzájárulása alapján Franciaországé lenne az építés joga a folyómederben, beleértve annak a német felét is és a német parton is. A bizottság úgy vélte, hogy csak egy hatalom volna képes hatékonyan megépíteni ezeket a műveket, és fizikai okokból Franciaországnak kell megkapnia az ehhez szükséges jogokat. A brit delegáció mindazonáltal úgy látja - mondta a megbeszélésen Sir Robert Borden brit delegátus -, hogy ha az említett művek megépülnek, akkor biztosítani kell Németország részesedését a termelt energiából.
Wilson elnök kijelentette, hogy ez tökéletesen rendjén való.
Albert Claveille francia delegátus (aki a béketárgyalásokon a franciákat képviselte a kikötők, vízi utak és vasutak nemzetközi igazgatásával foglalkozó bizottságban) viszont kijelentette, hogy egyáltalán nem érti ezt a felvetést.
Sir Robert Borden elmagyarázta, hogy a javaslat szerint a folyó német felét is használnák, és a német parton is építkeznének. Ezért biztosítani kell Németország számára a jogok gyakorlásából származó energiából való részesedését. A brit delegáció nem tanulmányozta ugyan a részleteket, de úgy véli, hogy valamilyen törvényszéket kell felállítani, amely eldönti majd, hogy milyen kompenzáció illeti meg Németországot.
Lloyd George brit miniszterelnök azon a véleményen volt, hogy a jogokért aszerint és akkor kell fizetni, ahogy és amikor azokkal élnek majd.
Claveille erre azt mondta, hogy Franciaország a vízierő termeléséhez szükséges művek építésének a jogát igényelte magának. Ugyancsak kérték azokat a jogokat, amelyek ezeknek a műveknek a fenntartásához szükségesek, ha kell, a német parton is. Ezzel legfeljebb a magántulajdonosok jogait sértenék, és ebben az esetben az érintett magántulajdonosoknak járna kompenzáció. Ha Németország valamit építeni akar a jobb parton hajózási okokból vagy kikötők létesítéséhez, akkor a létrehozandó Nemzetközi Bizottság véleményének a kikérése után ezt a jogot meg kell kapnia.
Henry White amerikai delegátus megkérdezte, Sir Robert Borden nem úgy gondolja-e, hogy a vízerőhöz való joga alapján illeti meg a fizetség Németországot.
Sir Robert Borden azt válaszolta, hogy pontosan erről van szó. Hasonló kérdések merültek fel a Szent Lőrinc folyó azon szakaszai esetében is, ahol a fejlesztéseket csak a két érintett kormány megegyezésével lehet végrehajtani.
Mance brit tábornok rámutatott, hogy a tervezett cikkely szerint Franciaországnak a művek építése által a német magántulajdonosok birtokaiban okozott károkért kellene fizetnie. A kikötők, vízi utak és vasutak nemzetközi igazgatásával foglalkozó bizottság azon az állásponton volt, hogy technikai okok miatt kívánatos az energiát egy ország rendelkezésére bocsátani. Ugyancsak technikai okokból, a partok alakja miatt jutottak arra a megfontolásra, hogy a zárógátak kivételével a vízerőművek legyenek francia oldalon. Sir Robert Borden álláspontja az, hogy Németországnak a vízerőből való részesedését fizetséggel vagy az energia valamilyen arányban való megosztásával kell kompenzálni.
Wilson elnök úgy látta, hogy Németországot hatalmi okokból kizárnák a vízerő használatából, anélkül, hogy ezért bármilyen kompenzációban részesülne.
Claveille elmondta, hogy a helyzetet már kellőképpen indokolták. Jelenleg Mülhausen és Elzász teljes mértékben Németországból kapja az elektromos energiát, alapvetően a Fekete-erdőből. Mivel ezt az ellátást meg kell szüntetni, azért született az az elgondolás, hogy a veszteség fejében bocsátanák a Rajnának ezt a szakaszát Franciaország rendelkezésére. Németország már korábban tanulmányozta ezt a kérdést, és olyan sémákat vázolt föl, amelyek jóknak bizonyultak, és valószínűleg felhasználhatóak. Duzzasztókat emelnének a Rajnán, és egy csatornát építenének a bal parton. A francia kormány állná a teljes költséget. Ennek fejében kapna Franciaország némi kompenzációt a termelt villamos energiából. A kérdéses csatorna helyettesítené a Rajna jelenlegi vízi útját, ami növelné a Rajna hajózhatóságát, és az egyenlőség elve alapján a hajózásban érdekelt összes hatalom előnyére szolgálna. Ezért jogos, hogy Franciaország kapja meg az energiát.
Wilson elnök rámutatott, hogy ezzel mégiscsak a németeknek járó vízmennyiség fölötti szuverenitás minden kompenzáció nélküli elvétele történne meg. Mance tábornok azon a véleményen volt, hogy a vízerő jogának az értéke a szükséges művek költségeitől függ. A jogért járó értéket csökkenteni kellene azzal a többletköltséggel, amelyet a hajózhatóság fenntartásához szükséges művek építése okoz. Sir Robert Borden elmondta, hogy akkor lehet felvetni a Németországnak járó érték kérdését, ha már meghatározták a művek építéséhez szükséges költségeket. Mance tábornok szerint csak akkor lehet meghatározni az összeget, ha már ténylegesen megépült a csatorna.
Claveille megkérdezte, hogy akkor ezek szerint egyedül Franciaországnak kell kapnia a döntés jogát a csatorna kizárólagos megépítésére a saját partján? Wilson elnök ezt megerősítette, hozzátéve, hogy természetesen a bizottság dolga a séma jóváhagyása.
Clemenceau rámutatott, hogy ez már benne van a bizottság jelentésében.
Wilson elnök megkérdezte, hogy a bizottság jelentésében az is benne van-e, hogy ha a nettó értékek összevetése alapján Németország javára billen a mérleg, akkor Franciaországnak fizetnie kell-e. Sifton brit delegátus emlékeztette, hogy nincs benne a jelentésben, azt Sir Robert Borden vetette föl.
Lloyd George ekkor ismertette a Brit Birodalom küldöttségének a javaslatát, mely szerint a tervezetbe iktassák be, hogy Németország számára meg kell fizetni az ilyen jogok természetes megoszlása szerinti járó értéket. Wilson elnök szerint ez nem teszi világossá, hogy az építkezés költségeit le kell vonni. Mance tábornok úgy vélte, hogy "az ilyen jogok természetes megoszlása" technikailag magában foglalja ezt. Wilson elnök javasolta, hogy legyen a kifejezés "az ilyen természetes jogok megoszlása". Lloyd George szerint ez nem jogosítja fel a bizottságot, hogy a vízerő egy részét Németországnak juttassa. Németország a fizetéssel szemben valószínűleg az energiát fogja előnyben részesíteni. Claveille azon az állásponton volt, hogy a kifejezés nem elég világos. Nem tudja, hogy "a természetes jog" mit jelent jogilag. Wilson elnök ekkor a "fizetség vagy a vízhasználathoz való jog" kifejezést javasolta.
Claveille rámutatott, hogy drága művek kellenek az energia termeléséhez. Azt kell tisztázni Németországgal, hogy mi a különbség a művek költségei és az energia értéke között. Lloyd George kijelentette, hogy ez teljesen jogszerű. A bizottságnak meg kell adni a jogot, hogy akár fizetség, akár energia formájában nyújtson kompenzációt.
Claveille és Clemenceau egyetértettek ezzel. Megegyezésre jutottak abban, hogy Németországnak joga van a kompenzációra akár pénzben, akár energia formájában. A döntés megszövegezését a bizottság szakértőire hagyták. Ezzel a kérdés gyakorlatilag lezárult.
Az egész tárgyalás Parkinson törvényének a Nagyszabású pénzügyek című fejezetére emlékeztet, amelyben egy bizottság két és fél perc alatt dönt egy tízmillió fontba kerülő atomreaktor beruházásról, majd órákig vitatkozik az irodai személyzetnek építendő kerékpártároló pár száz fontot kitevő költségéről.
Az amerikaiaknak és az angoloknak egyébként valószínűleg fogalmuk sem volt arról, hogy a franciák félrevezették őket, amikor azt a látszatot keltették, hogy a Rajna elterelésének a tervét korábban Németország dolgozta volna ki. Az oldalcsatorna tervét - amelyet Köchlin elzászi mérnök készített 1892-ben (!) - valójában a badeni kormányzat elvetette, és egyáltalán nem találta jónak. Az amerikaiak és az angolok erről mit sem tudva, csupán azt kifogásolták, hogy Németország nem kap semmit, holott elvileg övé a fele folyó, mivel a határ a sodorvonalban halad. A franciák e kérdésben örömmel hajlottak a kompromisszumra, így a versailles-i békeszerződés 358. cikkelye értelmében Franciaország "kizárólagos jogot nyert a folyó szabályozásához szükséges művekből származó energiára, azzal a feltétellel, hogy az aktuálisan termelt energia értékének felét Németországnak megfizeti". A cikkely más részeiben a franciák körültekintően biztosították maguknak mindazon jogokat, amelyek szükségesek voltak a Rajna bal parti oldalcsatornájának, a Nagy Elzászi Csatornának a megépítéséhez.
Németország a békefeltételekre tett észrevételeiben a joggal ellentétesnek tartotta, hogy Franciaország kapja meg a Rajna francia-német határszakaszán a vízerő-hasznosítás kizárólagos jogát. Németország nem fogadhatja el a vízerő kihasználásához szükséges művek építésével kapcsolatos feltételeket úgy, ahogy azok a békeszerződés tervezetében szerepelnek. A kérdés jelentőségére való tekintettel külön rendezésre volna szükség, amelyet illetően a németdelegáció reméli, hogy mindkét fél számára kielégítő megoldást lehet találni.
A győztes hatalmak elutasító válaszukban kifejtették: igaz ugyan, hogy a Rajna vízerő-hasznosításának a joga teljes egészében Franciaországba kerül, amelynek a területén a művek túlnyomó része épül majd; ám ha a duzzasztógátakat két állam építené, amelyek szükségszerűen versenytársai egymásnak, annak csak a hajózhatóság megzavarása lenne az eredménye, ami sértené az összes érdekelt fél szabad hajózáshoz fűződő jogait, továbbá csökkentené a vízenergia felhasználásának a gazdaságosságát. Franciaország azonban vállalja, hogy fizet Németországnak a vízenergia felhasználásához fűződő természetes jogából eredő részesedéséért. A fizetendő összeg a termelhető energia értékének a fele, amelyből azonban le kell számítani a művek építési költségeit.
A csatorna 1928 és 1932, valamint 1948 és 1952 között megépült egybefüggő szakasza 60 kilométeren át kapcsolja ki a Rajna régi medrét a vízszállításból. Az "elhagyott" meder mentén mindazok a környezeti károk bekövetkeztek, amelyek a Duna hasonlóképpen halálra ítélt szakaszán várhatók. "Az Electricité de France társaság most évenként néhány milliárd kilowattóra áramot termel, a hajósok viszont, akik egykor Baden zöldellő szőlőhegyei között haladtak, most csak az egyhangú csatorna partján emelkedő 50 méter magas kopár kavicshalmokat látják. A kép vigasztalanul sivár... A Rajna oldalcsatornája másodpercenként 1080 köbméter vizet fogad be. Az év kétharmad részében alig valamivel több a folyam egész vízhozama. A Rajna... gyér vizű patak marad, amelyet a szennyvizek bűzös kloakává változtatnak. A táj azonban mind szegényebb lesz, elvérzik. Az elkeseredett badeni parasztok egyszerűen malaise-nek, szerencsétlenségnek nevezik a büszke Grand Canal d'Alsace-t." (Gilsenbach, R.: A szomjas föld, Gondolat, Bp. 1964. 142. o.) A környezeti károk, elsősorban a 4-5 méteres talajvízszint-süllyedés, főleg Németországot érintette, s amikor a két állam szövetségi kapcsolatba került, Franciaország lemondott az eredetileg 120 kilométer hosszúságúra tervezett csatorna építésének folytatásáról.
Az első világháború utáni párizsi békekonferencián a Csehszlovák Köztársaság nem kapta meg a jogot a Duna (és a Morva) vízerejének egyoldalú hasznosítására, ennek okát azonban a jegyzőkönyvek nem rögzítik. A nemzetközi kikötők, vízi utak és vasutak bizottságában, ahol részletesebben megvitatták a franciák Rajnára vonatkozó igényeit, a csehszlovákok meglehetősen passzívak voltak. A trianoni békeszerződésbe csupán egy olyan cikkely került bele, amely némileg emlékeztet a versailles-i békeszerződés 358. cikkelyének egyik kikötésére. Ez a cikk az utódállamok részére biztosítja a szükséges könnyítéseket a folyamágynak területükön kívül fekvő részén, ha "a Nemzetközi Bizottság hozzájárulásával vagy megbízásából szabályozási, javítási, duzzasztási vagy egyéb munkálatokat végeztetnének a vízhálózatnak valamely határt alkotó szakaszán". (1921. évi XXXIII. Törvénycikk, II. Fejezet, 290. cikk.)
A cikkben ugyan szó sincs vízerőkről, ennek ellenére Emil Zimmler, a prágai közmunkaügyi minisztérium vízügyekben illetékes tanácsosa 1924-ben azt állította, hogy a "trianoni békeszerződés 290. cikkelye értelmében a Csehszlovák Köztársaságnak adatott a kizárólagos jog a határfolyók vízerejének kihasználására a Nemzetközi Duna Bizottság felügyelete alatt". A tanácsos leszögezte: "Kétségtelen, hogy Csehszlovákia a legteljesebb mértékben élni fog ezzel a joggal, különösen a Dunának Bratislavához közel eső részén, ahol a trianoni szerződés alapján felügyeletet gyakorol mindkét part fölött. A vízerő kihasználása nem lesz nehéz sem a folyó főágában, sem a csallóközi hosszú mellékágban, amely Bratislava alatt ágazik ki a főmederből, és 103 kilométerrel lejjebb, Komáromhoz közel tér vissza ismét a Dunába." (Zimmler, E.: Water Power, in: Czechoslovakia. New York, 1924. 84. o.)
Csehszlovákiának azonban még fél évszázadot kellett várnia, hogy a szövetséges magyar kormány jóvoltából ölébe pottyanjon mindazon jog, amelyet Franciaország 1919-ben fegyverrel szerzett meg az ellenséges Németországtól.
Valójában Csehszlovákia az első világháború után még abban sem lehetett biztos, hogy véglegesen megtarthatja a Duna menti területeket a magyar revíziós törekvésekkel szemben. Nem lehetett kizárni annak a lehetőségét sem, hogy a nagyhatalmi helyzet alakulásától függően a magyarlakta vidékeken esetleg népszavazás dönt a hovatartozásról. "A közelmúltban nagy akció indult meg, amely arra irányul, hogy a Duna mentén a határ változzék meg - mondta Milan Hodža szlovák politikus 1928-ban. - A cseh nemzet ösztönösen megérezte, hogy nem a szlovák, hanem a csehszlovák Dunáról van szó. Igaz, mert ha a cseh korona országainak nincs Dunájuk, nemzetiségi és végül politikai téren Berlin szférájába kerülnek. Minden kilométer, amellyel megrövidül a dunai határ, több mérföld közeledést jelent Berlin szférájához. A Duna minden kilométere, amely a birtokunkban van, a nagy német világtól való függetlenségünket növeli, és lehetővé teszi, hogy közvetítők legyünk Nyugat és Kelet között, ami a mi történelmi küldetésünk." (Híradó, Pozsony, 1928. február 20.) Palacký Duna-ideája, kissé átszabott köntösben. És az érvelés akár ki is terjeszthető: minél több kilométer Duna, (pontosabban szólva: oldalcsatorna) annál nagyobb függetlenség - mondhatná némely mai szlovák politikus.
A csehszlovák geopolitika nem látott igazságtalanságot abban, hogy a területi függetlenség érdekében Szlovákia határait a Dunáig terjesztették ki, és így számos magyarlakta falut bekebeleztek, mert - úgymond - a nemzeti elv a nemzetek önrendelkezéséről szól, nem pedig falvakéról. (Korcak, J.: The geopolitical foundation of Czechoslovakia. In: World Peace and Czechoslovakia 1919-1934. London, 1936. 36. o.)
Mindazonáltal Prága nemcsak ilyen - elég gyönge lábakon álló - érvekkel, hanem kézzelfogható intézkedésekkel is igyekezett örökre biztosítani a maga számára a más nemzetiségű határ menti területeket. Ennek megfelelően arra törekedett, hogy a magyar kisebbséget elszigetelje Magyarország határától. Milan Hodža 1926-ban nyíltan hangoztatta, hogy a földreform egyik célja a csehszlovák nemzet Duna fölötti uralmának biztosítása, ezért a Duna menti területeket, ahol főleg magyarok laknak, a földosztás segítségével "nacionalizálni" kell. (Prágai Magyar Hírlap, 1926. január 24.) A földreform első évtizedében 130 280 hektár föld cserélt gazdát Csehszlovákia magyarlakta területein, de ennek csak egyötöde, 26863 hektár jutott a magyar nemzetiségűeknek. (Machnyik Andor: Csallóköz, Komárom, 1935. 20. o.)
A második világháború alatt a Londonban és Moszkvában élő emigráns csehszlovák politikusok, világnézetre és pártállásra való tekintet nélkül, arra az egyöntetű elhatározásra jutottak, hogy a háború befejezése után, az 1938 előtti határokat visszaállítva, a német és a magyar kisebbséget az állam biztonságának érdekében ki kell telepíteni Csehszlovákiából. A szövetséges nagyhatalmak csak a német kisebbség ily módon történő felszámolását engedélyezték, de nyomást gyakoroltak Magyarországra, hogy írjon alá egy lakosságcsere-egyezményt, amelynek értelmében Prága annyi szlovákiai magyart telepíthet át, ahány magyarországi szlovák hajlandó Csehszlovákiába költözni.
A magyar nemzetgyűlésben az egyezmény vitájában Dénes István párton kívüli képviselő mutatott rá a lakosságcsere és a Duna-kérdés kapcsolatára: "Pozsonytól Szobig, az Ipolyságig, hétezer négyzetkilométernyi területen... több mint félmilliós magyar tömeg él együtt a Duna partján, a Duna-medencében. Ameddig ezen a 7000 négyzetkilométernyi területen félmilliónál több magyar egy tömbben él a Duna partján, addig a Dunára vágyó, a Duna partját örökké birtokukban tartani akaró csehszlovák kormányok bizonytalanságban érzik magukat..." (Nemzetgyűlés, 1946. 33. ülés, 80. h.)
Gyöngyösi János külügyminiszter, akit a képviselők hevesen támadtak az egyezmény egyoldalúsága miatt (erre vonatkozóan lásd: Szabó Károly és E. Szőke István: Adalékok a magyar-csehszlovák lakosságcsere történetéhez, Valóság, 1982. 8. sz.), így védekezett: "A csehszlovákok nem csináltak belőle titkot — ami érthető —, hogy ezzel a lakosságcserével a magyar határ mentén lévő egységes tömböket, egy bizonyos etnikai és határsávot akarnak ide áttelepíteni... Mármost, ha csak egy percig is olyan aggályom lett volna, hogy a jelentkezők jelentős számánál fogva ez a terv sikerülhet, akkor valóban nagyon megfontoltam volna, hogy ezt az egyezményt aláírjam–e." (Nemzetgyűlés, 1946. 33. ülés, 91-92. h.)
Sulyok Dezső párton kívüli képviselő más - ma is megszívlelendő - érveléssel ellenezte az egyezmény elfogadását: "Nem lehet ezt elfogadni t. Nemzetgyűlés azért, mert ha az a szellem, amely ebben az egyezményben testet ölt, megvalósul, és átterjed a magyar-csehszlovák viszony még hátralévő nagyobb részének rendezésére, akkor Magyarország az egész vonalon egyoldalú hátrányba kerül partnerével szemben. Mi nem szakadékot akarunk, mi nem a szívben tüskét hátrahagyó kényszermegoldások emberei vagyunk, mi azt akarjuk, hogy a két nép mint egyenlő ellenfél vagy egyenlő barát üljön le egymás mellé, állapítsák meg panaszaikat, sérelmeiket, igényeiket, és akkor a megértés és meggyőzés közvetlen eszközeivel próbálják megtalálni azt az utat, amely a mai, szinte kibogozhatatlannak látszó helyzetből kivezet." (Nemzetgyűlés, 1946. 32. ülés, 60. h.)
A lakosságcsere megkezdésének kikényszerítésére 1946 novem-berében a csehszlovák fél megkezdte a magyar lakosság belső deportálását a Szudéta-vidékre. A közmunka-kötelezettség címén végzett erőszakos áttelepítés során főleg gazdálkodókat vittek el családostul a határ mentén fekvő falvakból. (The World Today,1947. 5. sz.131. o.)
A határsáv magyartalanítása végül nem sikerült, sem a földreformmal, sem a lakosságcserével, de az ezredforduló után minden bizonnyal bekövetkezik azon a harminc kilométeres szakaszon, ahol megépült a Nagy Szlovák Csatorna. A folyó örökös birtoklásának a vágya, mint geopolitikai eszme, hozzájárult egy olyan műszaki terv elfogadásához és elfogadtatásához, amely gazdaságilag és ökológiailag teljesen értelmetlen.
A másik cél, a Duna fölötti szuverenitás kiterjesztése érdekében az 1946–os párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció a pozsonyi hídfő 150 négyzetkilométernyi területtel való kibővítését kérte, de ennek végül "csak" a felét kapta meg. Csehszlovákia főként azzal érvelt, hogy egy nagy kikötő építéséhez van szüksége több területre a Duna jobb partján. Ez a kikötő sohasem épült meg. A pozsonyi hídfő kiterjesztése ugyanakkor elvben megkönnyítette volna a Duna bal parti oldalcsatornába terelését, feltéve, hogy Csehszlovákia az ehhez szükséges jogokkal is rendelkezik. Az Új Magyarország 1946 szeptemberében A pozsonyi hídfő igazi jelentősége című cikkében utalt egy esetleges egyoldalú csehszlovák lépés lehetőségére, amikor arról írt, hogy "a Duna átvágása messze túlemelkedik a magyar-csehszlovák határvitákon, ez már világviszonylatban is döntő politikai kérdés". A pozsonyi hídfő kibővítésének vízügyi vonatkozásait a szlovák sajtó is taglalta: "Annak a lehetőségnek a biztosítását igényeltük (ti. a párizsi békekonferencián), hogy ezen a területen megépíthessük a szükséges műveket a Dunának mint természetes energiaforrásnak a teljes kihasználására, különös tekintettel a Pozsony melletti vízlépcsőre..." (Már hat[sic!] falu a mi Dunántúlunkon, Národna Obroda, 1947. október 14.) A szlovák honatyák pedig Pozsony távlati rendezési tervébe foglalták a Pozsony és Komárom közötti hajózható csatornának az építését, amellyel többek közt "lehetőséget szerzünk néhány vízerőmű felépítésére, amelyek ellátnák Szlovákia egész déli és délkeleti részét". (Narodna Obroda, 1947. február 11.) Ebben a tervben egy olyan változatról van szó, amely a Duna keskeny és sekély mellékágát, a Kis-Dunát (Maly Dunaj) építette volna ki széles és mély hajózó csatornává. Magyar részről a déli mellékágra, a Mosoni-Dunára még az első világháború idején készült hasonló terv. A Duna-határ kijelölése után azért sem kerülhetett sor ezeknek a terveknek a végrehajtására, mert egyik állam sem rendelkezett azzal a joggal, amelynek értelmében a Duna vizéből az ehhez szükséges mennyiséget saját területére átvezethette volna.
*
Az elvtársak egy kicsit messzire mennek...
Az 1946-os békekonferencián már csak azért sem kerülhetett sor ilyen jogok esetleges biztosítására, mert a győztes nagyhatalmak a Dunára vonatkozó egyetlen részletkérdésben sem tudtak megegyezni. Más a helyzet az 1948-as belgrádi Duna-konferencia óta, mert ettől kezdve a Szovjetunió meghatározó szerepet játszik a Dunabizottságban. Ez a testület a hajóút fejlesztése érdekében már régóta sürgette a csehszlovák-magyar dunai vízlépcsők felépítését. A hajóút fejlesztése elsősorban a Szovjetunió érdeke volt, mert az ő hajói szállították a legtöbb árut a Dunának ezen a szakaszán. Meglehetősen érdektelen lehetett azonban abban a kérdésben, hogy folyami vagy oldalcsatornás megoldás épüljön, tisztán hajózási szempontból még inkább a folyami változatot kellene támogatnia, az oldalcsatornás változat hajózásra nézve hátrányos tulajdonságai miatt. Amennyiben esetleg szovjet befolyás érvényesült az oldalcsatornás változat melletti döntésnél, ezt olyan csehszlovák inspirációknak kellene tulajdonítani, amelyek valószínűleg elsődlegesen szakértői szinten érvényesültek, s csak később nyertek politikai színezetet. Mindenesetre az ötvenes évek elején kezdődött "közös" tervezés során a csehszlovák tervezők már kezdetben a bal parti oldalcsatornás változat mellett szálltak síkra. 1952 és 1955 között a csehszlovákok összesen 13 változatot dolgoztak ki a Duna határszakaszán építendő vízlépcsőkre. Ezek között mindössze két folyami változat szerepel, a többi kizárólag bal parti oldalcsatornás. (A magyar tervezők ebben az időben is elsősorban a nagymarosi vízerőmű tervével foglalkoztak, bár a szigetközi Duna-szakaszra is készítettek vázlatokat. Ezek között azonban mindössze egyetlen folyami változat található, szemben az öt oldalcsatornás variációval, amelyek közül kettő jobb parti, egy vegyes jobb és bal parti, kettő pedig hosszú bal parti oldalcsatornás). A KGST 1955-ben megbízást adott a moszkvai GIDROPROJEKT nevű vízügyi tervező intézet számára, hogy a Duna menti államokkal együttműködve dolgozza ki a Duna Dévény és a Fekete-tenger közötti "komplex hasznosítási tervjavaslatát". A csehszlovák-magyar határszakaszra vonatkozó résztervet a szovjet tervezők a pozsonyi HIDROPROJEKT-től vették át; ez a terv is bal parti oldalcsatornát tartalmaz. 1957 áprilisában Csehszlovákia és Ausztria Prágában egyezményt írt alá a wolfsthal-bratislavai folyami vízlépcső felépítéséről (az egyezményt Ausztria később környezetvédelmi okokra hivatkozva felmondta). E vízlépcső helyének kijelölése után a csehszlovák-magyar Duna-szakaszra 20 tervváltozatot dolgoztak ki. Ezek közt mindössze egyetlen folyami változat található, az összes többi bal parti oldalcsatornás.
A vízlépcsőrendszer terveit, amelyet a csehszlovák és a magyar állami tervbizottságok is elfogadtak, a KGST villamosenergia-ügyi és mezőgazdasági állandó bizottsága 1961-ben hagyta jóvá. Ezt a megoldást írták alá a csehszlovák és a magyar kormányküldöttségek is 1963 áprilisában, majd a csehszlovák és a szovjet szakértők 1965-ben tartott konzultációin.
Tervezői szinten a hatvanas évek második felében történt ugyan néhány bátortalan kísérlet folyami vízlépcsős megoldások elfogadtatására, ezek azonban kudarcot vallottak; részben éppen azért, mert a javaslattevők valamilyen vízerőmű-építésben többé-kevésbé részt akartak venni, és felismerték, hogy csak az oldalcsatornás változat számíthat komoly politikai támogatásra. Holott pontosan tudták, hogy az oldalcsatorna nem jó megoldás.
Maga Mosonyi Emil, a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének élharcosa írta 1952-ben megjelent egyetemi tankönyvében: "Előfordulhat olyan elrendezés is, amikor mind a felvíz-, mind az alvízcsatorna méretezésénél nemcsak a vízerőmű szempontjai érvényesülnek, hanem egyébre is figyelemmel kell lenni. Így például az ismert Kembs-i vízerő-hasznosításnál a Rajnából kivezetett oldalágban helyezték el a vízerőmű mellett a hajózsilipet is, tehát a felvízcsatorna és az alvízcsatorna méreteit és a bennük megengedhető sebességet a hajózás szempontjai szabták meg. Ez azonban nem gazdaságos megoldás, az említett esetben politikai szempontok kívánták meg a[z] ábrán bemutatott elrendezést." Nos, ugyanilyen elrendezésű a bősi vízerőmű is. Ezt a szerző éppúgy, mint a tankönyvén nevelkedett vízerőmű-építők gondosan elhallgatták. Ugyanakkor Mosonyi Emil, akinek saját bevallása szerint szíve "harminc év külföldi távollét után is Magyarországért, szegény hazájáért dobog", a következőképpen látja a vízerőműrendszer és a politika összefüggését: "...egy kicsiny, de agresszív csoport hazánkban a vízerő-hasznosítást és a vízgazdálkodást politikai kérdéssé változtatta és tudománytalan, a nemzetközi tapasztalatokkal szöges ellentétben álló jelszavakkal - a média egyes képviselőinek a támogatásával - diszkriminálta, s végeredményképpen, a környezetvédelem jelszava alatt, a jóhiszemű hazai politikusokat is környezetvédelmi szempontból igen káros és gazdasági szempontból szinte katasztrofális intézkedésekre kényszerítette." (Mosonyi Emil díszelnök levele a "Reális Zöldek Klub "-hoz. Reális Zöld Alternatíva, III/3. 1996. július.)[A "Reális Zöldek Klubja" magát környezetvédőnek nevező, ugyanakkor a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer teljes felépítéséért küzdő szervezet – V. J.]
Itt valami baj van az emlékezőtehetséggel vagy a dolgok megítélésével - esetleg mindkettővel. Még szinte alig száradt meg a nyomdafesték az említett tankönyv lapjain, Mosonyi Emil és társai 1953-ban már a rajnaihoz hasonló oldalcsatorna létesítésének szükségességéről győzködték az uralmon lévő politikusokat. A Beszélő 1985-ben, 12. számában közölte annak az értekezletnek a szigorúan titkos minősítésű jegyzőkönyvét, amelyet Gerő Ernő miniszterelnök-helyettes irodájában tartottak 1953. április 18-án. Az értekezleten Mosonyi Emil és Illei Vilmos vettek rész a Vízerőmű Tervező Iroda részéről. Gerő Ernő bevezetőjéből kiderül, hogy a csehszlovák féllel tárgyaló magyar megbízottak - köztük Mosonyi Emil is - azt a műszaki variánst támogatják, amelynek értelmében a Dunát csehszlovák oldalra terelnék. A miniszterelnök-helyettes kijelentette, hogy "ennek a kérdésnek az eldöntésénél nem lehet csak műszaki szempontokból kiindulni. Ennek a kérdésnek az eldöntésénél együtt kell vizsgálni műszaki, általános-gazdasági - beleértve mezőgazdasági és öntözési és egyéb kérdéseket - és ezen kívül politikai kérdéseket is." [kiemelés tőlem — V. J.] A jegyzőkönyv tanúsága szerint a magyar vízépítő mérnökök megígérték (cseh)szlovák kollégáiknak: két héten belül (!) gondoskodnak arról, hogy a magyar politikai vezetők áldásukat adják a tervekre. Gerő Ernő, aki fölöttébb elégedetlen volt a vízépítőkkel, kijelentette: "Az elvtársak egy kicsit nem mérlegelve a dolgokat és lehetőségeket, adtak egy dátumot a csehszlovákoknak, hogy mikor. Azt hiszem, semmiféle szerencsétlenség nem lesz, ha megmondjuk nekik, hogy ez a dátum nem reális, mert még a kérdést magunkban nem tisztáztuk. Még nálunk vannak itt problémák. Ők szeretnék a döntést a bal oldali vezetésű csatornánál. [...] De mi még ebben állást foglalni nem tudunk, illetve így egyszerűen nem fogadhatjuk el, nyilvánvaló." Nagy Imre erre megjegyezte: "Azt hiszem, hogy a bizottságot egy kicsit óvatosságra kellene inteni, mert az anyagból az derül ki, hogy az elvtársak egy kicsit messzebb mentek, mint ahogy lehetett volna. Igaz, hogy ezt műszaki vonalon tették, de befolyásolja az állásfoglalást." (Gerő Ernő a vízlépcsőről. Beszélő Összkiadás, II. kötet, 145-157. o.)
Lászlóffy Woldemár még 1965-ben fogalmazta meg kérdését a dunai vízlépcsőkkel kapcsolatban: "Meg fog ismétlődni, mint annyiszor a történelemben, hogy az ember maga teszi tönkre a környezetét?" A neves hidrológus a jövőt illetően rámutatott, hogy "a vízgazdálkodás fejlődésével a hidrológiának új szakaszba kell lépnie. Egyrészt technikai beállítottságának megtartása mellett erőteljesen fejleszteni kell kapcsolatait a természettudományok valamennyi ágával. Másrészt a térbeli szemléletnek kell benne úrrá válnia. Egészében kell vizsgálnia egy-egy vízgyűjtőn belül a műszaki létesítmények és a hidrológiai jelenségek kölcsönhatását." (A Duna-csatornázás szerepe és jelentősége a transzkontinentális víziút-hálózatban. Kongresszus, Budapest, 1965. szeptember 6-9.)
A vízépítő mérnökök azonban annak idején nem a környezetvédelemmel, hanem az energiatermelés további fokozásával voltak elfoglalva. Mosonyi Emil 1961-es cikkéből kiderül, hogy a tervezők az utolsó cseppeket is igyekeztek kifacsarni a tájból: "Különösképpen kiemelendő, hogy a duzzasztással érintett területek védelmi létesítményei - az ún. járulékos művek tervezése terén lehetett elérni a legszámottevőbb műszaki egyszerűsítéseket és a legnagyobb költségcsökkentéseket..." (Mosonyi Emil: Új elgondolások vízerőink kihasználásában. Hidrológiai Tájékoztató, 1961. március, 17-18. o.)
Ha még nem lenne a kérdés egészen világos, nézzük, hogyan védekezik a Vízügy két évtizeddel később, 1980-ban: "...egy vízlépcsőrendszer építésével kapcsolatban nem lehet egy fél országrésznek a különböző gondjait megoldani... Még akkor is, hogy ha van valamelyes összefüggés ezek között, nem lehet mindent egy beruházás terhére megoldani, függetlenül attól, hogy ha itt most felvetődnek olyan kapcsolódó kérdések, amik esetleg a vízlépcsőrendszer építésével kapcsolatban nem kaptak kellő hangsúlyt... [ez a kollokvium] nagyon jó alkalom arra, hogy fölhívják az illetékesek figyelmét arra, hogy esetleg más területen, más forrásból, más intézkedések során milyen lépéseket kell tenni ahhoz, hogy valóban egy ilyen nagy beruházás elsősorban az ország érdekeit és a népnek a hasznát szolgálja, ne pedig a hátrányait kelljen az utánunk érkezőknek kijavítani." (Részlet Velősy Imre [Országos Vízügyi Beruházó Vállalat, OVIBER] hozzászólásokra adott válaszából. Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer Kollokvium, Budapest, 1980. szeptember.)
Magára vessen, aki eddig azt hitte: egy vízlépcsőt eleve úgy kell megtervezni, hogy az alkalmas legyen az ország érdekeinek és a nép hasznának a szolgálatára. 1961-ben azonban még kizárólag az előnyökről volt szó. Mint Mosonyi Emil írta: "A problémával foglalkozó magyar és csehszlovák tervezőirodák, kutatóintézetek és végül a többször folytatott szovjet konzultációk nyomán az erőművek tervét úgy alakítottuk át, hogy azok minél nagyobb mennyiségű csúcsenergia termelésére legyenek alkalmasak... Ehhez a csúcsüzemhez napi tárolótérre van szükség, ami elég kedvezően kialakítható az üzemvízcsatorna kezdete előtt a hullámtéren."
Ezzel az elgondolással a tervezők a folyószakasz maximális energetikai kihasználását akadályozó utolsó józan megfontolást is elvetették. A felső-dunai talajviszonyok mellett ugyanis egy ilyen tározó gyakorlatilag állandó árvízi kockázatot jelent. Az uralkodó szelek irányában fekvő, fákkal nem védhető tározóban és oldalcsatornában viharok esetén teljesen le kell állítani a hajózást. "Feltételezhető — írták a vízépítők a közös beruházási program összefoglalójában —, hogy a jövőben építendő hajók a tározóban keletkező hullámokra lesznek méretezve. Az elavult hajókat rendkívüli viharok esetén félre lehet állítani, 1–2 órás előrejelzés alapján." (128. o.) Ezek szerint a tározó üzembe helyezésével a teljes dunai hajópark egy csapásra elavul? A képtelen jóslat valóra vált, amint azt a tározó és az oldalcsatorna 1992-es egyoldalú üzembe helyezése óta elrendelt hajózási szünetek mutatják. Mosonyi Emil viszont a tározós, csúcserőműves változat megszületése után úgy vélte: "lényegesen meg kell változtatnunk álláspontunkat a hazai vízerők kihasználása tekintetében... folyami műveink... nemzetközi viszonylatban is jelentékeny teljesítményű, figyelemre méltó csúcsenergiát szolgáltató és feltétlenül gazdaságos műveknek tekinthetők."
A feltételeket azonban továbbra is az energetika diktálta. Részlet egy interjúból: "Óriási birkózás folyt, mert a NIM [Nehézipari Minisztérium] nem akart vízerőművet építeni. Teljes ellentábor volt. Egyrészt azt mondták, hogy ez olyan kis teljesítőképességű, hogy nem oldja meg a magyar energiaproblémákat, másrészt azt, hogy ugyanennyi beruházással több teljesítményt tudnak gyorsan bedobni, nekik pedig teljesítményre van szükségük. A kamat körül is nagy vita folyt. Ők 12 és fél százalékkal számoltak, ami ma már nem olyan csodálatos, de akkor ez egy lehetetlen elképzelés volt. Nem jutottunk dűlőre. Mi kiszámoltuk és megmondtuk nekik, hogy szerintünk mennyibe kerül forintra egy kilowatt, ha vízerőművel termeljük meg. Ők azt mondták, hogy ez nekik nem kell, és mi nagyon tévedünk, ha azt hisszük, hogy egy erőművet csak úgy magában, a kooperációs hálózattól függetlenül lehet értékelni, mert a vízerőmű teljesítménye attól függ, hogy jön-e a víz, vagy nem jön. Akkor megegyeztünk, hogy ők megvizsgálják a rendszerben vitt szerepét, és megmondják, mennyit ér ez nekik. Nekünk kellett a tervezéssel alkalmazkodni, hogy annyiból ki lehessen ezt hozni..."
Tervezéssel ezen a gondon nem lehetett segíteni. A kedvezőtlen - és megváltoztathatatlan - viszonyok miatt a dunai vízerő-hasznosítás egyszerűen versenyképtelen. Ezért a vízügy a következő módon alkalmazkodott az energetika könyörtelen diktátumához:
- a tervek egyoldalú energiacentrikusságán nem változtattak (hiszen még mindig így kapták az energetikától a legtöbb pénzt);
- a vízlépcsőrendszer teljes beruházási költségéből kivonták azt az összeget, amit az energetika hajlandó volt fizetni (egy kiváltó beruházás értékét);
- a fennmaradó költségeket más ágazatokra terhelték;
- kijelentették, hogy a gabčíkovo-nagymarosi vízlépcsőrendszer a Duna adott szakaszának többcélú, komplex hasznosítása.
1962-ben a költségek megoszlása: energetika 90%, egyéb (elsősorban hajózás) 10%. (OMFB Szakértői Jelentés. 1962. 1. o.) 1977-ben a költségek megoszlása: energetika 60%, hajózás 16%, vízgazdálkodás 11%, egyéb (infrastruktúra) 13%. (Kertai Ede és Mátrai István: Vízfolyások többcélú hasznosítása. BME Továbbképző Intézet, M 299. Tankönyvkiadó, Budapest, 1977. 100. o. ) A két időpont között a vízlépcsőrendszer tervei lényegében nem változtak, és az ilyen nagyarányú nem energetikai költségek elosztását reális gazdasági számításokkal sohasem tudták alátámasztani. "Elterjedt módszer a komplex költségek önkényes megosztása a résztvevő ágazatok között... Számos példa mutatja, hogy a komplex költségek megosztását néha a komplexumban részt vevő valamelyik ágazat gazdasági mutatóinak mesterséges megjavítási eszközeként igyekeznek felhasználni más ágak rovására. Ez természetesen meghamisítja a részt vevő ágazatok gazdaságossági képét, mert azok gazdasági hatékonyságáról a komplex költségek önkényesen meghatározott elosztása alapján vonják le a következtetéseket." (Kertai Ede és Mátrai István: I. m. 103. o.) A részt vevő ágazatok gazdasági képének már akkor is sok milliárd forintot kitevő meghamisítása jelentős mértékben megkönnyítette a vízlépcsőrendszer elfogadtatását.
1990 júniusában az Országyűlésben dr. Hack Péter, az akkor ellenzékben lévő SZDSZ képviselője a belügyminiszterhez intézett interpellációjában így fogalmazott: "Mára már köztudomásúnak számít az a tény, hogy a nyolcvanas években felelős politikai vezetők tudtával és közreműködésével az államháztartás adatait rendszeresen meghamisították. Az Országgyűléssel és a közvéleménnyel is rendszeresen hamis adatokat közöltek, többek között az ország külföldi adósságáról is. Ezen magatartás eredményeként a magyar gazdaságot jelenleg még szinte fel sem mérhető kár érte. Ezen cselekmények elkövetői alaposan gyanúsíthatók azzal, hogy a Büntető Törvénykönyvben meghatározott bűncselekmények egész sorozatát követték el politikai céljaik elérése érdekében. Tett-e már valamilyen intézkedést a rendőrség mint nyomozó hatóság annak érdekében, hogy ezen közfelháborodást kiváltó cselekmények elkövetőit felelősségre vonják, és ha eddig még nem, kíván-e a miniszter úr intézkedni? Szeretném hangsúlyozni - folytatta a képviselő -, hogy ezekben az esetekben nem arról volt szó, hogy meglévő, rendelkezésre álló adatokból helytelen következtetést vontak le a döntésre jogosultak, hiszen a hibázás ellen, a politikai hiba ellen senki nincs beoltva. Itt arról van szó, hogy a meglévő adatokat tudatosan és szándékosan meghamisították, azért, hogy hamis döntések szülessenek. Megint csak szeretném hangsúlyozni: ezek a hamisítások, ha egy vállalati igazgató követi el, vagy követte el a múltban, büntetőjogi konzekvenciákkal jártak: tsz-elnökök, vállalati igazgatók ellen indult eljárás; de azt is említhetem, hogy valamennyien, akik valaha kitöltöttünk egy statisztikai lapot, látjuk az alján a fenyegetést, hogy az adatok meghamisítása bűncselekmény. Másodszor: az előzőekhez hasonlóan rendkívüli károkat okozó és egyben nagy felháborodást kiváltó cselekménysorozat elkövetőit a bős–nagymarosi erőmű építésével kapcsolatban terheli súlyos, büntetőjogilag is értékelendő felelősség. Ebben az esetben az elkövetők szintén szándékosan és tudatosan megtévesztették az Országgyűlést és a közvéleményt. Magatartásukkal rendkívül súlyos károkat okoztak a magyar gazdaságnak, továbbá helyrehozhatatlanul károsították a természeti környezetet is." Dr. Hack Péter interpellációja végén hangsúlyozta, hogy "nem bosszúért kiáltanak ezek a szavak, hanem csak azért, hogy az igazság ezekben az ügyekben derüljön ki." Az igazságnak azonban még ma is csak egyes részletei ismertek. Az Állami Számvevőszék ugyan folytatott vizsgálatot a vízlépcsőrendszer építéséért való felelősség megállapítására, a vizsgálat eredményét azonban mind a mai napig nem hozták nyilvánosságra.
Az idézett interpelláció után öt hónappal, 1990 decemberében a vízügyi ágazatért felelős államtitkár, Rajkai Zsolt, az FKgP képviselője napirend előtti felszólalásában egy másik vizsgálatról számolt be, amelyet egy, az államtitkár szerint, "a vízügyi ágazattól és más jogi formáktól" és minden korábbi vizsgálóbizottságtól független különleges szakmai bizottság folytatott le. Ez a bizottság, amelynek az összetételét az államtitkár nem ismertette, többek között "a hajdani MSZMP Központi Bizottsága részéről, bár hiányosan, de rendelkezésünkre bocsátott jegyzőkönyveket és anyagokat" is áttanulmányozta. "Visszamenőleg kutatva az intézkedéseket és a rendelkezésre álló anyagot - mondta felszólalásában Rajkai Zsolt -, kiderült, hogy már 1958. augusztus 5-én született az MSZMP Központi Bizottságának ülésén egy határozat, melynek résztvevői: Apró Antal, Biszku Béla, Fehér Lajos, Kádár János, Fock Jenő, Komócsin Zoltán, Nemes Dezső, Somogyi Miklós, Dégen Imre, Friss István, Ajtai Miklós és Csicserics István. Ezen a párthatározaton alapul tehát a bős-nagymarosi vízlépcső, korábbi elnevezésén vízi erőmű építésének a megindítása. A határozat többek között a következőket mondja ki: »1. A Duna vízi energiájának hasznosítását helyesli és elfogadja. Sorrendben először a nagymarosi erőművet kell megépíteni. 2. Tartsuk magunkat a KGST-ben létrejött megállapodáshoz. 3. Az erőműépítést 15 éves gazdasági tervben kell megvalósítani. Az államhatár az üzemvízcsatorna sodorvonalán haladjon.« A legmegdöbbentőbb — emelte ki a vízügyi államtitkár —, hogy ezeket az elveket abban az esetben is érvényesíteni kell, ha számunkra hátrányt jelent." Rajkai Zsolt ezután kitért a vízügy szerepére is, amelyet a következőképpen látott: "E határozat alapján a magyar kormány kormánybiztosságot hoz létre ennek végrehajtására, melynek vezetője Apró Antal volt. A határozat szerint a tervezetet 1958. október 1-jéig át kell adni. Ezután beindult egy gépezet, mely soha jóvá nem tehető károkat okozott a Duna magyarországi szakaszának környezetében, mely elviselhetetlen terheket jelentett a nemzet gazdaságának, és az ügy azóta is hullámzó és jogos felháborodással a vízügyi ágazat csaknem megsemmisítését jelentette, holott az ágazat ez ügyben inkább szenvedője, mint kezdeményezője volt a »Dunaszaurusz« megépítésének. Erre utal, hogy már 1976-ban az OVH vízkészlet-gazdasági központjában a programokon belül elkészült a magyarországi Felső-Duna-térség összefoglaló vízminőség-védelmi regionális terve, mely teljes mértékben elítéli és elutasítja a vízlépcső építését, és felhagyásra ítéli azt. Ennek ellenére 1977. szeptember 15-én Kádár János és Gustav Husak pártvezetők közös közleményben jelentik be a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésére és üzemeltetésére vonatkozó elhatározást."
Anélkül, hogy kisebbítenénk a pártvezetők felelősségét a károkért, az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a Rajkai Zsolt által idézett összefoglaló vízminőség-védelmi regionális terv felsorolja és bemutatja ugyan a vízlépcsőrendszer negatív környezeti hatásait, de odáig nem jut el, hogy elutasítaná és felhagyásra ítélné a vízlépcső építését. A mindössze 20 példányban sokszorosított tanulmány következtetése az, hogy fontos "a Duna vizének minőségmódosulását jellemző összefüggések meghatározása és ennek alapulvétele a kinyerhető ivóvízkészletek helyének meghatározásakor, valamint a szennyeződések megakadályozásának elérésére végzendő beavatkozások megtervezésekor." (Megyesi István, Holbok Sándorné, Krause Attila, Horányi János, Lantos Józsefné és Pálfi Ernőné: A magyarországi Felső-Duna-térség összefoglaló vízminőség-védelmi regionális terve. OVH Vízkészlet-gazdálkodási Központ, Budapest.) Ráadásul a következő évben, de még a vízlépcsőszerződés aláírása előtt olyan értékelés született a vízügyben, amely az előző tanulmánnyal szemben úgy véli, hogy a vízlépcsőrendszer–építések kapcsán fellépő kedvezőtlen hatások a járulékos beruházások maradéktalan megvalósításával és azok kiegészítésével kiküszöbölhetők. Végül arra a következtetésre jut, hogy "A Vízlépcsőrendszer létesítése olyan adottság [sic!], amelynek komplex kihasználása számottevően növeli az érintett terület gazdasági hatékonyságát, előnyösen befolyásolja gazdaságföldrajzi helyzetét, kihasználatlansága viszont évtizedeken keresztül éreztetné negatív hatását." (A gabcikovo-nagymarosi vízlépcsőrendszer várható hatása a Szigetközben. 1977. június 28.) Ez a vélemény, amely a Magyar Hidrológiai Társaság felkérésére készült mint "a tervezett létesítményrendszer társadalmi bírálata", az előbbinél sokkal inkább tekinthető a vízügyi ágazat álláspontjának. Szerzői: Laki Gyula (Erőmű Beruházó Vállalat), dr. Ijjas István (Budapesti Műszaki Egyetem), dr. Szalai György (Agrártudományi Egyetem, Gödöllő), Csermák Béla (Vízgazdálkodási Intézet) és Békési János (Vízügyi Tervező Vállalat). A "társadalmi bírálat" megírásában igen jelentős részt vállalt a Magyar Hidrológiai Társaság győri szervezetének kollektívája, Markó László igazgatóhelyettes (Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóság) vezetésével. A bizottság munkáját Bencsik Béla foglalta össze. Ugyanebben a hónapban, tehát még ugyancsak a szerződés aláírása előtt kelt az Országos Vízügyi Hivatal jelentése a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos 5011/1977. számú ÁTB határozat végrehajtásáról. Az ÁTB, vagyis az Állami Tervbizottság 1977. március 16-án határozatában előírta, hogy a csehszlovák féllel egyeztetve vizsgálatot kell elvégezni az érintett Duna-szakasz vízháztartásának alakulásával és ennek a mezőgazdaságra gyakorolt hatásával kapcsolatban. A vizsgálatról készült jelentés, amelyet dr. Breinich Miklós, az OVH elnökhelyettese írt alá 1977 júniusában, kimondja, hogy a környezeti károk ellensúlyozására vagy csökkentésére tervezett megoldások a csehszlovák féllel közösen készülő egyezményes terv keretei között megvalósíthatók, és a beruházás költségirányzata lehetővé teszi a javasolt megoldások kiépítését. Ezekben az állásfoglalásokban, amelyek a vízlépcsőrendszer megépítéséről rendelkező államközi szerződés aláírása előtt mindössze néhány hónappal készültek, a vízügyi ágazat szakemberei és vezetői nemhogy elítélnék és elutasítanák a vízlépcsőrendszer építését, hanem azt egyenesen adottságnak vélik, és azt állítják, hogy a környezeti problémák nemcsak megoldhatóak, hanem többletköltséget sem jelentenek. Ez persze nem csökkenti a beruházást támogató politikusok felelősségét, amelyet egy olyan államrendszer működtetésében való részvételért viselnek, amely különösen kedvezett a gazdaságtalan és környezetromboló nagyberuházások építésének. Ellentmond viszont a vízügyi államtitkár 1990 végén, a szabadon választott parlamentben elhangzott azon véleményének, amely szerint a vízügy "inkább szenvedője, mint kezdeményezője" lett volna a "Dunaszaurusz" megépítésének.
Az államtitkár kitért arra is, hogy "súlyosan sérti nemzeti szuverenitásunkat az akkori körülmények között még elfogadott államközi szerződés, mely a szerződés módosításának, megszűnésének esetére semmilyen semleges eljárási fórumot nem jelöl meg. Ez a mai napig is komoly nehézséget okoz a két állam megegyezésében." Végül így összegezte felszólalását: "...a mű megépítésének elhatározása során az országot súlyos gazdasági hátrányok, politikai sérelmek, alkotmánysértés érte, és szükségesnek látom a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének bűnös közreműködésében részt vevőket felelősségre vonni. (Taps a kormánypártok részéről.) Ez meghaladja a tárca hatáskörét, de a felelősség megállapítására, az ügy teljes kivizsgálására a teljes vizsgálati anyagot a szükséges mértékben és terjedelemben a vizsgálóbizottságok elé bocsátom. Köszönöm a figyelmüket. (Taps.)"
*
Megbonthatatlan barátság - felbonthatatlan szerződés
1958-ban, amikor egy magyar kormányküldöttség Prágában megállapodást írt alá a dunai vízerőművek létesítéséről, Apró Antal, a delegáció vezetője többek között elmondta a Magyar Távirati Iroda tudósítójának, hogy igen rövid idő alatt állapodtak meg a csehszlovák elvtársakkal a közös Duna-szakasz hasznosításáról, aminek mindkét ország szempontjából nagy jelentősége van. "A most aláírt megállapodás újabb fontos állomás a csehszlovák-magyar baráti kapcsolatok fejlődésében" - hangsúlyozta Apró Antal, és az együttműködés további példáit sorolva kijelentette, hogy "ilyen testvéri, egymás érdekeit messzemenően szem előtt tartó együttműködés és őszinte segítőkészség csakis a szocialista államok között lehetséges. Ennek ragyogó példáját láttuk akkor is, amikor Csehszlovákia és a többi testvérország sietve nyújtott segítő kezet az ellenforradalomban megrendült gazdasági helyzetünk megszilárdításához." (Népszabadság, 1958. október 8.)
"Országunkban éppúgy, mint a baráti Csehszlovákiában a dolgozók körében élénk és egyetértő visszhangra talált a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Szocialista Köztársaság kormánybizottságai között a dunai vízerőművek közös építésére a közelmúltban létrejött megállapodás" — jelentette ki 1958 októberében Dégen Imre, az Országos Vízügyi Igazgatóság vezetője. "A magyar vízimérnökök, akiknek úttörő munkássága a Duna-völgy hidrológiai, vízrajzi helyzetének feltárása és a Duna-medence folyóinak szabályozása területén közismert, akiknek munkásságát a Tiszalöki Erőmű, a Keleti-főcsatorna és több más, világviszonylatban is elismerésre méltó alkotás jelzi, most nagyszerű, új feladat előtt állanak. Az évente már csaknem 2 milliárd kWó energiát termelő csehszlovák vízi erőművek sorozatának építésében nagy gyakorlatot szerzett csehszlovák munkatársaikkal karöltve és a vízierőmű-építésben rendkívül gazdag tapasztalatokat szerzett szovjet mérnökök értékes baráti segítségére támaszkodva, meg kell oldaniuk a nagy múltú magyar vízépítés eddigi legnagyobb alkotásának, a nagymarosi erőműnek, majd ezt követően a Pozsony alatti erőműnek a felépítését." (Dégen Imre: Az összefogás nagy alkotásai: a dunai vízerőművek. Népszabadság 1958. október 30.)
E cikk melletti hasábban a Népszabadság azt írja, hogy "nálunk - ellentétben a burzsoá államokkal - az országos politikába való beleszólás korántsem fejeződik be a szavazatok leadásával. Mi nemcsak három-négy évenként vagyunk kíváncsiak a nép véleményére, amikor választásokat tartunk — hanem mindennap. S erre mindennap meg is adjuk a lehetőséget társadalmi életünk bármely területén; kezdve attól, hogy valóban a nép fiai, az egyszerű munkások és parasztok, a néphez hű értelmiségiek képviselik mindennapi érdekeiket a tanácsban éppúgy, mint az országgyűlésben, egészen addig, hogy üzemben, hivatalban bárki, bármikor hallathatja szavát, véleményét, javasolhat vagy bírálhat - ha éppen bírálni való akad."
1977-ben, a vízlépcsőrendszerről kötött csehszlovák-magyar államszerződés aláírása alkalmából Budapesten mondott beszédében Gustav Husak, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkára kijelentette: "Igényes terveink megvalósításának érdekében pártunkban, népgazdaságunkban, egész társadalmunkban azt a követelményt állítottuk előtérbe, hogy a munka kifogástalan minőségű legyen, a feladatokat mindenki lelkiismeretesen oldja meg. A dolgozók széles körű kezdeményezései meggyőzően juttatják kifejezésre, hogy a pártnak és az államnak ezt a politikáját a munkások, a szövetkezeti dolgozók, az értelmiségiek, valamennyi társadalmi réteg, nemzeteink és nemzetiségeink egyaránt messzemenően támogatják."
Az államközi szerződés pedig azt mondja, hogy a szerződő felek gondoskodnak a vízlépcsőrendszer megvalósításával és üzemeltetésével kapcsolatosan felmerülő természetvédelmi követelmények kielégítéséről; hogy a szerződő felek a halászati érdekek védelmére megfelelő intézkedéseket tesznek; hogy gondoskodnak arról, hogy a vízlépcsőrendszer megvalósítása és üzemeltetése folytán a Duna vízminősége ne romoljék.
A szövegek mögötti dermesztő valóságról a kipusztult fák és a megfulladt halak már nem tanúskodhatnak.
***
Hivatkozás
Vargha, J., 1997. Vízerő és politika. In Vargha, J. (szerk.), A hágai döntés. Budapest: Enciklopédia Kiadó, 221–287. o.