Egyre távolabb a jótól

Dokumentumok a Gabčíkovo-Nagymarosi vízlépcsőrendszer történetéből

Mert a rómaiak ekkor úgy cselekedtek, ahogy minden bölcs uralkodónak cselekednie kell: nemcsak a sürgető bajokra ügyeltek, hanem az eljövendőkre is, amelyeket minden fortéllyal kerülni kell, hiszen a távolból könnyű előrelátni és orvosolni, de ha megvárod, míg sarkadban a baj, az orvosság nem érhet idejében, s a beteg immár gyógyíthatatlan.

Machiavelli

„Köztudomású és könnyen bizonyítható, hogy az egyenlő teljesítményű vízerőlehetőségek közül azok a kedvezőbbek, amelyeknél a szóban forgó teljesítmény kisebb vízhozamból és nagyobb esésből származik. Ez az elv a hegyvidéki vízerőművek előnyét fejezi ki a dombvidéki és síkföldi hasznosításokkal szemben.” 1

Magyarországon kedvező hegyvidéki vízerőlehetőség Trianon óta gyakorlatilag nincs.2 Ez a tény a vízerőhasznosítással foglalkozó hazai szakembereket hosszú időn keresztül tétlenségre kárhoztatta. A második világháború után Mosonyi Emil harcot indított az áldatlan helyzet megváltoztatásáért:

„Minthogy a vízerőkihasználással szemben többször tapasztaltam, még szakember részéről is — rendszerint a helyzet félreismeréséből eredő — ellenszenvet vagy lekicsinylést, szükséges és időszerű, hogy most az ország újjáépítésének hajnalán a feladatot teljes egészében és szabatosan feltárjuk a nyilvánosság előtt. De szükség van erre azért is, hogy a tárgyilagosságot megőrizzük, és a vízerőkérdést derűlátóan megítélők — ilyenek ugyan általában kevesebben s inkább a nem szakértő nagyközönség körében akadnak — se vonhassanak le túlzottan kedvező következtetéseket…

Vízerőink kihasználásában való elmaradottságunknak számos oka van. Ezek között nem utolsósorban szerepel a két világháború és az elsőt követő gazdasági krízis is. De a magyar vízerőkérdés borúlátó megítélése és a kihasználásnak ebből a nózetből fakadó elbanyagoltsága lényegében azon alapul, hogy a vízerőhasznosítás általános műszaki és gazdasági alapelveit nálunk kellőképpen és általánosságban még revízió alá nem vették, s Így vízerőink mennyiségének és minőségének értékelésében nálunk még ma is általában a mintegy fél évszázaddal korábban világszerte uralkodó felfogást lehet hallani és olvasni...”3 — mondta Mosonyi Emil egy 1946-ban rendezett ankéton, amelyen az ország villamosításának problémáival foglalkoztak. Ezen az ankéton ismertette az ország elméleti vízerőkészletét, amelyet vezetésével mért fel 1945-ben a Vízerőügyi Hivatal.

A vízerőkészlet az a vízerőkincs, amelyet a vízfolyásainkban áramló víz a felszín esésének figyelembevételével elméletileg képvisel. Folyóink potenciális vízereje a felmérés szerint körülbelül egymillió kilowatt, ami évi 7,5 milliárd kilowattóra energiamennyiséget jelent. Ennek azonban csak kis részét lehet hasznosítani. Mosonyi Emil 1948-as tanulmánya szerint a hidrológiai és energiaátalakítási veszteségek mellett síkvidéki, kisesésű folyóinkon a hasznosítás legnagyobb akadálya, hogy a duzzasztás magassága erősen korlátozott, sőt egyes folyószakaszok kihasználása a települési és egyéb viszonyok miatt szóba se jöhet.4 Mindezek figyelembevételével az évente egyáltalán megtermelhető energiamennyiség felső határa 2 milliárd kilowattórának adódott, de ennek is csak a fele, évi 1 milliárd kilowattóra kiaknázása látszott gazdaságosnak.5

A helyzet megítélését ugyanakkor lényegesen befolyásolta a Duna és a Tisza vízerőhasznosításának gazdasági viszonyai között fennálló különbség, amiről Mosonyi Emil így írt: „Minthogy a tiszai vízlépcsők létesítése, pontosabban a duzzasztóművek és hajózsilipek építése az országos mezőgazdasági tervekben az öntözés és vízi szálIítás fejlesztése érdekében fel van véve, a tiszai energiatermelést csak a vízerőművek és szerves tartozékaik költsége terheli... A dunai vízerőhasznosítás tekintetében merőben ellenkező a helyzet, mert dunai duzzasztóművek és hajózsilipek létesítését még erőszakoltan sem lehet más vízgazdálkodási érdek terhére írni.”6

Az évente termelhető 1 milliárd kilowattórának 80%-a, vagyis 800 millió kilowattóra jutott a Dunára, míg a Tisza hasznosítható vízereje csak 15%-ot, azaz évi 150 millió kilowattórát képviselt. Az a tény, hogy vízerőinknek csak kis hányada tartozik a több célúan, vagyis az olcsóbban kihasználhatók közé, nemigen volt alkalmas az energetikai szakemberek vonakodásának legyőzésére. Heller László az Akadémia 1950-es Ünnepi Ülésén tartott előadásában például így nyilatkozott: „Az országos energiamérleg vázlatos ábráját tekintve a tüzelőanyag-forrásainkkal való takarékoskodásnak utolsó lehetőségéül vízerőműveink fokozottabb kiépítése szolgál. Itt elsősorban a természet adta lehetőségeink szabják meg a határt. Sajnos, ezek a lehetőségek igen korlátozottak, és ha a jövőben erre az irányzatra nagyobb súlyt vetünk is, problémáinkat ez csak kismértékben fogja csökkenteni.”7

A nagyobb súly elsősorban a tiszalöki vízlépcsőre vonatkozhatott, amelyet ugyanabban az évben kezdtek építeni — s addigra már az ötéves terv egyik fontos szimbólumává vált:

„Mert így építünk új világot,
átültetjük a hidakat,
csatornát ékelünk a földbe,
hol eddig szárasztott a nap;

s fénnyé duzzasztjuk az örvénylő
folyók vak hatalmát, amely
eddig a parti kis tanyákat
sötéttel árasztotta el.”8

Mosonyi Emil hasonló emelkedettséggel kezdte hozzászólását, melyet Heller László előadását követően mondott el: „A vízerőgazdálkodás rendkívüli fontosságára a Szovjetuniónak most nyilvánosságra hozott gigantikus tervei élesen rávilágítanak. A Volga folyón tervezett kujbisevi és sztálingrádi vízerőmű rendkívüli mérete és teljesítőképessége, továbbá e művek megvalósítása során megoldandó műszaki problémák sokasága és nagysága rámutat arra, hogy műszaki elképzeléseinkkel nem szabad a már régebben megszokott szűk látókörű keretek között mozognunk... Ezeknek a hatalmas műszaki alkotásoknak a híre reánk is hatással van. Az alkotni akarás így ébresztett ünnepi hangulatában álljunk meg egy rövid időre Magyarország térképe előtt! Vizsgáljuk meg a hazai lehetőségeket, és mérjük fel az előttünk álló feladatokat!“9

A rendkívüli fontossághoz képest azonban a hazai lehetőségek eléggé kedvezőtlenek voltak, s ezt a tényt Mosonyi Emil is hangsúlyozta: „A kisesésű szakaszok energiájának viszonylag kisebb hányada használható ki.10 Még egy körülmény csökkenti ligyelemreméltóan a hazai viszonyok esetében a kihasználható vízerőkészletet, am szorosan összefügg azzal az adottsággal, hogy folyóinkon – néhány kisebb lehetőségtől eltekintve – a megengedhető legmagasabb duzzasztás nem érheti el az árvíz szintjét, sőt legtöbbnyire számottevő mértékben alatta kell maradnia..11 Eltekintve a kisebb vízfolyásoktól, a vízerőkincsünk zömét hordozó Tisza és Duna esésviszonyai kizárják az ún. üzemvízcsatornás erőművek létesítését, ilyen módon a viszonylag költségesebb folyami erőművek létesítésére kell szorítkoznunk. A vízlépcsők helyét úgy kell kijelölni, hogy azok ne csak a vízerőhasznosításnak, hanem az öntözésnek és hajózásnak is főművei legyenek, továbbá, hogy azokhoz jól csatlakozzanak a gravitációs és szivattyús öntözővíz kivételi művek. Ezenkívül természetesen a károkkal, illetve a kártalanítással kapcsolatban felmerülő kö]tségek csökkentése érdekében a vízlépcsők általános elhelyezésének, a műtárgyak elrendezésének és a duzzasztási szintnek megválasztásával tekintettel kell lenni a belvíz-rendezés és a fakadó-vizek problémáira... Ha kisebb mértékben is, de a fejlődés folyamán számításba veendők az ivó- és ipari vízellátás igényei is... “12

Mosonyi Emil is világosan látta tehát, hogy vízerőink kiaknázásának valódi határai a műszaki tudományok szabta korlátoknál is jóval kisebbek. Az energetikailag hasznosítandó folyók ugyanis hazánkban nem lakatlan és megműveletlen pusztaságokon folynak keresztül. A tudomány mai állása szerint a folyók mellé települt lakosságot, annak évszázadokon át felhalmozott javait, a folyók partjai mentén elterülő termőföldeket, de még a vízi és szárazföldi élővilágot sem lehet villamos energiával helyettesíteni. Fölcserélni lehet, ez azonban már nem tudományos, hanem politikai kérdés. A vízerőhasznosítás szemszögéből különösen kedvezőtlen, hogy az egyéb előnyök vonzása miatt az idők során számos város alakult ki a folyamok mellett. De még ha el is tekinthetnénk a folyók mentén tapasztalható településkoncentrációtól, Magyarország egy főre eső fajlagos vízerőkészlete önmagában véve is kicsi.13

Tekintettel arra, hogy a vízerőművek létesítésének kérdésében döntő szava volt a energetikai ágazat képviselőinek,14 a vízerőhasznosítással foglalkozó szakemberek súlyos dilemma elé kerültek. Vagy tartják magukat az általuk is hangoztatott korlátozó szempontokhoz, és akkor esetleg sohasem nyerik el az energetika támogatását (pénzét), vagy — a támogatás megszerzésének reményében — a fenti szempontokat háttérbe szorítva több energiát ígérő terveket készítenek.15 Egy ilyen konfliktushelyzetben természetesen nem várható, hogy az összes szakember egyöntetűen és egyszerre fogja ugyanazt a stratégiát választani. A tervezés uralkodó irányának kialakulása a körülményektől függően rövidebb-hosszabb folyamat, amely általában kisebb- nagyobb feszültségekkel jár.

Az első nagyobb vita Tiszalök kapcsán alakult ki. Többen bírálták a tervezett 7,5 méteres maximális duzzasztást (a kiépítési magasságot), attól tartva, hogy a duzzasztott folyószakasz menti területek el fognak vizenyősödni. (Egykorú források szerint 1946-ban, de még 1948-ban is a tervezett kiépítési magasság csak 5,5 méter volt.16) Az aggodalmaskodókat 1951-ben „győzték meg” egy akadémiai hidrológiai konferencián.

„A Tisza és Duna folyón létesítendő vízlépcsők hazánk természet átalakítási tervének legfontosabb részei” — szögezi le a konferencia kiadott anyagának előszava. „A magyar tudományos világnak különös örömére szolgált, hogy e feladatok megoldásának kezdeti nehézségeinél nálunk tartózkodott L. A. Eliava szovjet szakértő-mérnök, a tbiliszi vízerőmű tervezőirodájának vezetője, aki behatóan tanulmányozta a Tisza-csatornázással és a dunai vízlépcsőkkel kapcsolatos hidrológiai kérdéseket. Különösen a duzzasztás és a talajvízállás kölcsönhatását vizsgálta. Részletes vizsgálatainak eredményeit összefoglaló tanulmányának kivonatát a konferencián is előadta.”17

Eliava a tiszai munkákkal kapcsolatos vádakkal szemben határozottan megvédte a tervezőket: „…a talajvíz, a folyó közvetlen közelében levő helyek kivételével, nincs összefüggésben a folyó vízszintjével... Abban az esetben, ha közvetlenül a folyóhoz csatlakozó helyek elmocsarasodása a műtárgyak építése után előfordul, akkor az csak korlátozott keretek között képzelhető el, és ellene a jelenlegi belvízátemelés segítségével könnyűszerrel védekezhetünk... Ilyen módon... az alföldi területek egyes részeinek a folyóból szivárgás útján történő elmocsarasodásának lehetőségét nem kell gátló tényezőnek tekinteni a tiszai probléma megoldásában.”

A résztvevők többsége egyetértett ezzel.

Aujeszky László egy. m. tanár: „Laikus és féllaikus személyek közt még ma is sokan vannak, akik a folyók vízállásából fakadó közvetett hatásokat nagyon túlbecsülik, a talajvízszint lassan végbemenő nagy ingadozásait csakis a folyók vízszintváltozásainak tulajdonítják, es ebből következőleg a talajvízviszonyok kedvezőtlen alakulásának előidézésével a folyók vízszabályozási munkálatait vádolják.”

Szilágyi Gyula műegy. ny. r. tanár: „Ismeretes, hogy az eddig végzett munkálataink és kutatasaink nyomán igen széles körben indult meg a bírálat ezekben a vitákban másként fogunk állni, mert a tanulmányozás terén előrehaladtunk. Széles látókörű mérnök tanulmányozta hónapokon át a viszonyokat és mondotta el véleményét, akinek megállapításai megegyeznek a mi álláspontunkkal. Ezért örömmel üdvözlöm az előadást és nagy jelentőséget tulajdonítok neki, mert tőlünk távol eső, pártatlan fél — akinek tudományos felkészültségében megbízhatunk — kimondotta, hogy a Tisza változó vízállása és az Alföld talajvízállása között kapcsolat csak bizonyos mértékig van.”

Hevesi Gyula lev. tag: „Hogy a konferenciát megelőzően szakembereink idejét ilyen hosszan tartó, meddő viták foglalták le, annak egyik fő oka, hogy tudományos életünkben még nem alakult ki eléggé a bátor kritika és önkritika szelleme, ami nem tette lehetővé, hogy gazdasági vezető szerveink a kérdést világosan lássák és határozott állásfoglaláshoz jussanak. Ez a konferencia azonban tanúságot tesz arról, hogy szakembereink egyre inkább felismerik a kritika és a marxista dialektikus módszer alkalmazásának jelentőségét, amely hatalmas fegyvert ad kezükbe igazuk megvédésére, mindennemű helytelen és áltudományos támadással szemben... Meg kell állapítani azt is, hogy ez a konferencia teljességében és egyértelműen megerősítette Mosonyi Emil kartársunknak e kérdésben kezdettől fogva elfoglalt helyes álláspontját.”

Otto Dub pozsonyi egyetemi tanár, a közös Duna-szakasz ügyében meghívott egyik csehszlovákiai szakértő, a lehetséges károk kérdésére is kitért: „A Vágon épített műtárgyak esetében hasonlóan jártak el Csehszlovákiában is... A talajvízszint változása észlelésére keresztszelvények mentén megfigyelőkutakat helyeztek el... 1938-ban, amikor azt akarták megállapítani, hogy a talajvíz a földbirtokosoknak milyen arányú kárt fog okozni. Ilyen kapitalista problémák ma már nincsenek, ma a vizsgálatokat arra használják fel, hogy a talajvizek mozgását tanulmányozzák.”

Csak néhány hozzászóló szavaiból derül ki, hogy Eliava kiinduló adatai — amelyeket a magyar tervezőktől kapott — lényegében használhatatlanok voltak.

Horusitzky Ferenc egy. ny. r. tanár: „A szükséges adatokat 500 kútból hozták össze, ezek az adatok sematikusak, mert helyi adottságok befolyásolják. 500 talajvízkút, mely geometrikusan van elhelyezve, kevés a probléma megoldásához.”

Németh Endre műegy. ny. r. tanár: „Az eddig rendelkezésre álló talaj vízállásadatokat csupán távolabb fekvő megfigyelési helyek hőmérsékleti és csapadékadataival lehetett összehasonlítani. Természetesen ilyen körülmények között a talaj vízszintet befolyásoló tényezők korrelációjának szabatos vizsgálatáról szó sem lehetett.”

Mit lehet még ehhez hozzátenni? Negyedszázaddal később, 1979-ben a bodrogközi belvízrendszer szivattyútelepeinek kapacitása a szükségesnek még mindig csak harmada, a víztelenítés időtartama 30-40 nap. Könnyűszerrel való védekezésről szó sincs... S a Bodrogközt ma már egyes jelek szerint „a pusztulás, az elnéptelenedés réme”18 fenyegeti.

Az 1951-es konferencia másik témája a dunai vízerőhasznosítás volt. Míg Otto Dub professzor szerint károk tehát nincsenek, Mosonyi Emil ennél sokkal diplomatikusabb: „Amíg egyfelől a duzzasztási szint növelése energiagazdasági szempontból szinte korlát nélkül kívánatos, úgy másfelől a duzzasztás magasságának határt szabnak a területek elöntésével, a belvizek szabad lefolyásának megakadályozásával, az átszivárgással és a szomszédos mély fekvésű területeken jelentkező vízfakadásokkal járó károk, illetőleg veszélyek. Magas területekkel határolt, tehát viszonylag mély folyóvölgyekben a szivárgás kérdései rendszerint nem döntőek. Hazai viszonylatban azonban mind a dunai, mind a tiszai vízlépcsők megengedhető duzzasztásának megállapításánál a legkörültekintőbben kell eljárnunk, nehogy egyfelől túlzott óvatosságból az energiatermelés, az öntözés és hajózás rovására a duzzasztási szintet túlságosan alacsonyra vegyük, másfelől azonban nem szabad olyan magas duzzasztásokat sem létesíteni, amelyek a fent említett szempontból károsak volnának.”

A konkrét kérdésekben ugyanakkor szó sem volt túlzott óvatosságról: „A dunai vízerőműveknél, de elsősorban a Visegrád környéki erőműnél remélhetőleg az eddigi maximális árvízszintet meghaladó duzzasztást fogunk létrehozni.”

Visegrád környékének kiválasztásánál pedig arról „feledkeztek meg”, hogy a vízlépcsők helyét az összes szempont körültekintő mérlegelésével kell kijelölni:

„Ismeretes, hogy a Duna-meder közvetlen környezetében — rövidebb szakaszok kivételével — mindenütt. igen vastag alluviális rétegek, mégpedig vízáteresztő homok, homokos kavics, sőt helyenként durva kavics települések vannak. Vízlépcsők építésének lehetőségét ez a körülmény természetesen sehol sem zárja ki, de lényegesen kedvezőbbek a lehetőségek a műszaki megvalósítás tekintetében, és egyben sokkal gazdaságosabbak a létesítmények akkor, ha a műtárgyakat tömör sziklakőzetre lehet alapozni. Ez a szempont szinte kizárólagosan kijelöli az első dunai vízlépcső helyét a Zebegény–Dömös–Visegrád Duna-szakaszon...”

Mosonyi Emil végül egyetértéséről biztosította a két jelenlevő csehszlovák szakértőt, miszerint a Felső-Duna Pozsony és Gönyű közötti szakaszán az üzemvízcsatornás vízerőhasznosítás gazdaságosabbnak látszik, mint a folyami változat.19 Ezúttal is egy fontos szempont vérzett el: a térség mezőgazdaságának kiemelt jelentősége.

A konferencia elérte célját: három évvel később, 1954-ben felavatták a tiszalöki duzzasztóművet. Dr. Mosonyi Emilt, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagját, Kossuth-díjas egyetemi tanárt, a Magyar Hidrológiai Társaság elnökét a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntették ki.

1954 júniusában ankétot rendeztek a Mosonyi Emil vezetésével összeállított Országos Vízgazdálkodási Kerettervről. A program szédítő távlatokat nyitott a vízerőhasznosítás és a folyócsatornázás számára. Mosonyi Emil kijelentette:

„15 év alatt csatornázzuk [belépcsőzzük — V. J.] a Sió torkolati szakaszát, a Duna Visegrád feletti szakaszát, a Tiszát Tiszalöktől Csongrádig, a Körös-Berettyót a Keleti Főcsatorna torkolatáig, a Sajó-csatornázás Miskolcig terjedő alsó szakaszával bekapcsoljuk víziút-rendszerünkbe a borsodi iparvidéket, és a Duna–Tisza csatornával megteremtjük a Duna– és Tisza–rendszer közti közvetlen összeköttetést. “20

A visegrádi erőművet ez idő tájt 8 méteres maximális duzzasztás és 130 MW beépített teljesítmény mellett évi 890 millió kWó termelésére tervezték. A Felső–Dunán bal parti (csallóközi) üzemvízcsatornát létesítettek volna (nagyjából a mai tervek szerinti nyomvonalon), két erőművel, összesen 350 MW beépített teljesítménnyel, évi 2440 millió kWó villamos energiával számolva. A 15 éves program keretében ebből a visegrádi és az egyik csallóközi erőművet akarták felépíteni. A tervezés a csehszlovák szakemberekkel közösen folyt, s a termelendő áramból a két állam fele-fele arányban részesedett volna.

A korábbi elképzelésekkel szemben ezek a tervek már lényegesen többet ígértek az energetika számára. De milyen áron? Egy 1952-es (!) szakvélemény szerint:

„A duzzasztóművek megépítése igen erőteljes beavatkozást jelent a vízfolyások többé-kevésbé már kialakult egyensúlyi állapotát illetően... A duzzasztótérben lerakódó hordaléknak megfelelően a gáton átbocsátott tisztább, hordalékban szegényebb víz a duzzasztómű alatt kimosásokat, kimélyüléseket fog előidézni. Nyilvánvaló, hogy a gát feletti feltöltődő és a duzzasztómű alatti kimélyülő szakasz bizonyos összefüggést fog majd mutatni. Sajnos ennek a kapcsolatnak megállapítása rendkívül nehéz, elméletileg talán meg se oldható... Számszerű adatokat tehát a visegrádi duzzasztómű alatti kimélyülésekre vonatkozóan nem áll módunkban mondani valószínűnek látszik, hogy a kimélyülések alsó határa csak Budapestig terjed.”21

E vélemény szerzői mind neves szakemberek. Aligha feltételezhető, hogy ne tudták volna, a kiszámíthatatlan kimélyülések súlyosan veszélyeztethetik a főváros ivóvízellátását, mert tönkretehetik a parti szűrésű kutak fedőrétegét. Egy másik, nem kevésbé fontos probléma az üzemvízcsatornával kapcsolatos: mi legyen a felhagyott Duna-szakasz sorsa? A fentebb már idézett szakvélemény szerint:

„Azt a legkisebb vízmennyiséget, amit minden körülmények között meg kell hagyni a Duna medrében, a megengedhető legkisebb talajvízállás szabja meg... [amit] . . . a talajvíz-szivárgási viszonyok tanulmányozása alapján a mezőgazdaság kívánalmainak megfelelően kell meghatározni, más szóval olyan vízszintet kell a Dunán fenntartani... amely megakadályozza, hogy a talajvíz szintje nemkívánatos módon alászálljon.”

Előzetes véleményében a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet 200 m3/s vízhozamot (élővizet) javasolt a régi mederbe, de ez csak egy önkényesen megválasztott érték volt, az átlagos vízhozam egytizede. Azt senki sem tudta — és akkortájt nem is igen vizsgálták —‚ hogy ez a vízhozamcsökkentés milyen mértékű talajvízszint–süllyedést okoz. Egyébként is, abban az időben a mezőgazdaságnak nem kívánalmai voltak, hanem beszolgáltatási kötelezettségei. A talajvízkérdés megítélésére jellemző egy vezető állású vízügyi tervezőmérnök ezzel kapcsolatos állásfoglalása — 1980-ban: „Azokat az előnyöket, amik viszont most a talajvízből mint alulról való mezőgazdasági nedvesség-utánpótlásból származnak, azokat eddig soha senki fel nem mérte!“22

Ez az ingerült kijelentés alighanem tájékozatlanságból fakad.23 Részlet egy interjúból: „Én mindig azt szoktam mondani, hogy nem kell hozzá tudós szintű kutatás, meg kell kérdezni egy szigetközi parasztembert, hogy mi az az égevény? A Szigetközben az égevény kis kiemelkedés, kavicspúp, amin kevesebb a termőtalaj, az azon levő növény gyökere tehát távolabb van a talajvíztől. Egy ilyen égevényes részen, ahol kis púpok vannak, ott egymástól akár öt-hat méterre a kukorica kétméteresre vagy csak harminc-negyven centisre nő meg. Tehát akkor van szerepe a talajvíz jelenlétének, vagy nincs?“

A szigetközi parasztember megkérdezése híján azonban a tudományra hárult a feladat, hogy megmentse a szigetközi mezőgazdaságot.24 1976-ban el is készült az első olyan tanulmány, amely a várható talajvízállás és a növénytermesztés kapcsolatát vizsgálta.25 Addigra azonban az energiatermelés növelése érdekében a régi meder tervezett vízhozamát két ízben is megfelezték. A mérnökök kijelentették, hogy az 50 m3/s a közös beruházási programban is szerepel, ezért azon már nem lehet változtatni. A mezőgazdasági szakemberek tervezhettek, amit akartak, csak a régi mederbe nem kívánhattak több vizet. Így megmaradt a javaslat, hogy legyen öntözés, ami viszont azzal fenyegetett, hogy ráfizetésessé teszi a mezőgazdaságot. A tiltakozások hatására új idea született, amely szerint a leendő tározó gátja mentén átszivárgó vízből 32-36 m3/s-ot a hajdani mellékágak fölhasználásával kialakítandó beszivárogtató rendszerbe vezetnének. A VÍZITERV erre vonatkozó legfrissebb tanulmányának összefoglalója szerint: „…a korábbi megoldás a jelenlegi gazdálkodási és környezethasznosítási színvonal megtartását szolgálja, míg az újabb megoldás a jelenleginél kedvezőbb... gazdálkodási és környezet–fejlesztési lehetőségeket biztosít.” 26

Ez csak azok számára lehet meggyőző, akiknek csupán arra van idejük, hogy a tanulmányok összefoglalóit nézzék meg. A figyelmesebb olvasó azonban azt is felfedezheti, ami az idézett tanulmány elején áll: „A Szigetköz talajvíz–viszonyait döntően a Duna vízjárása határozza meg. Egyéb hatások (a parndorfi plató, Mosoni Duna, Lajta, Rába, Rábca, belvízcsatornák, bányatavak, víztermelő kutak, csapadék, párolgás) csak helyi jellegű, kisebb befolyást tudnak kifejteni.”

Ennél többre a tervezett beszivárogtató rendszer sem lenne képes. „Semmi különbséget sem jelent, hogy a vízáradás teszi tönkre a vetéseket, vagy hogy a vízhiány következtében szomjan pusztulnak el”27 — írta Strabón kereken két évezreddel ezelőtt. Vajon szükségszerű-e, hogy a Bodrogköz sorsára jusson a Szigetköz is?

1954-ben azonban még egészen másról folyt a vita. Mert hiába kecsegtettek a tervek oly sok villamos árammal, az energetikai ágazat még mindig nem lelkesedett eléggé a vízlépcsőkért. Pap Istvánnak a már említett ankéton tartott előadása szerint:

„Az elmaradottság oka egyfelől a még mindig fel-feltűnő balhiedelem, hogy hazánk vízerőkészlete jelentéktelen, másfelől a kapitalista idők csökevénye, amikor a bánya- tulajdonosok érdekeivel ellenkezett a vízi energia hasznosítása.”

Úgy vélem, Kovács K. Pál hozzászólása járt közelebb az igazsághoz: „Kormányzatunkat és villamosenergia-szakembereinket általában elrettenti az a nagy beruházási összeg, amely egy ilyen vízerőmű létesítéséhez szükséges. A dunai vizerőműnél tudvalevően több mint kétszer nagyobb a fajlagos beruházás kilowattonként, mint hőerőműveknél, és a visegrádi vízlépcső megépítéséhez 1200 millió forintra van szükség.”

Ez pedig komoly érv, hiszen mielőtt még olcsón dőlne az áram, szén nélkül, korom és füst nélkül, a vízerőműveket fel kell építeni. Ez alól nem oldoz fel sem a kamattal való játék28, sem a külföldi példák lelkesítő ereje. A szép jövő ígéretével nem lehet Dunát rekeszteni, ahhoz cement és acél kell, munkások és gépek hadát kell kenyérrel és hússal, benzinnel és olajjal etetni hosszú éveken át.

Az energetikai ágazat számára alighanem igen egyszerűen fogalmazódott meg a kérdés: ugyanannyi pénzből vízerőmű helyett kétszer akkora kapacitású hőerőművet építhettek, amivel kétszer akkora tervet teljesíthettek, és amiért kétszer annyi elismerést arathattak...

Részlet egy interjúból: „Rengeteget kínlódtam, harcoltam, küszködtem, és meggyőződésem, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy alakulniuk kellett volna. Egy kis országnak egy nagyberuházás olyan terhet jelent, hogy nagyon nehéz Végig- követni, mitől mennyit von el, hogy lenne racionálisabb. Márpedig az egyes szakterületek képviselői harcolnak a maguk igazáért, és itt viszont akinek nagyobb a befolyasa, nagyobb ereje van...

Akik a pecsétet ráteszik, azok nem szakemberek, hanem politikusok...

Az a jobbik eset, mert azoknak kell függetlenebb véleményt alkotni. A szakemberek ezen a téren biztos, hogy elfogultak a saját érdekükben. Féltik a nagyberuházással kapcsolatos saját tevékenységüket. Ne menjünk messzire, itt van a Gabčíkovo-Nagymaros. Végigkövettem különböző beosztásokban ezeket a dolgokat, és mondhatom, hogy számomra hatalmas élettapasztalatot hozott, olyan óriási ellentéteket támasztott ezen a téren...”

1955-ben újabb ankétot rendeztek, amely arra lett volna hivatott „hogy a gazdaságosság kérdésének tisztázásával újabb akadályt hárítson el a fejlődés útjából”. Az akadály azonban egyáltalán nem volt új. Zsarnay Tibor előadásából kiderül, hogy röpke egy év alatt a kulcskérdés mit sem változott:

„Előfordult, hogy egyrészt a beruházások hatékonyságán, illetve a hatékonysági tényezőn valamiféle kapitalista kamatra gondoltak a cikkírók, másrészt a gazdaságosság megítélésénél tisztán a beruházási előirányzatokat kívánták figyelembe venni [kiemelés tőlem — V. J.], és nem kívántak törődni többek között a megvalósult mű üzemeltetésével kapcsolatos jellemző mutatók kérdésével (mint például a termelékenység, az önköltség, a jövedelmezőség). A nemegyszer hibás gondolatmenettel összezavarták a szocialista és kapitalista közgazdaság szemléletéből adódó fogalmakat, ami hovatovább tarthatatlan és jelentős károkat okozható állapotot teremtett.”29

A „jelentős károkat okozható” gondolatmenet azonban Zsarnay Tibor előadásából sem hiányzik. Talán emlékszik még az olvasó, hogy 1948-ban Mosonyi Emil 7,5 milliárd kWó/év elméleti vízerőkészletünk műszakilag hasznosítható részét 2 milliárd kWó/évre becsülte. Zsarnay Tibor szerint: „…hazánk elméleti vízerőkészlete 1000 MW, a termelhető kWó-k száma 7,5 milliárd kWó/év Ha figyelembe vesszük az energiaátalakítás veszteségét, az üzemvízcsatorna esését, a települések miatti veszteségeket, úgy Nyeszteruk szerint ezek a fent említett értékek 56%-ra becsülhetők úgy, hogy... 560 MW-ról és 4,2 milliárd kWó/év-rőI beszélhetünk, mint olyan energiamennyiségről, amely a műszaki kihasználás szempontjainak figyelembevétele után rendelkezésünkre áll.”

Ezek szerint a 7,5 milliárd kWó/év potenciális vízerőkészlet műszakilag hasznosítható része hét év alatt 2 milliárd kWó/év-ről több mint kétszeresére, 4,2 milliárd kWó/év-re növekedett volna? Nem, a helyzet egészen más. A valóságban a Nyeszteruk-féle 56%-os becslés kizárólag a vízszint–esésből és az energiaátalakításból fakadó veszteségek leszámítása után megmaradó részt adja meg. Semmiféle települési viszonyokból eredő veszteséget nem tartalmaz, s ez így van rendjén, hiszen a települési viszonyok folyóról folyóra, sőt folyószakaszról folyószakaszra rendkívül változók.30

Zsarnay Tibor is a Nyeszteruk-féle becsléssel számolt (a 7,5 milliárd 56%-a pontosan 4,2 milliárd), de úgy tüntette fel, mintha Így a települések miatti veszteségeket is figyelembe vette volna. Ezzel az eljárással Magyarországot tulajdonképpen lakatlan és megműveletlen pusztasággá degradálta, ahol a vízépítő mérnökök kényükre-kedvükre átalakíthatják a természetet. Zsarnay Tibor „elméletileg igazolta” azokat, akik a károknak még a létezését is tagadták.

1958-ban már úgy tűnt, hogy a meg-megújuló rohamok fölmorzsolták az energetika ellenállását: a csehszlovák és a magyar állam egyezményt kötött a Duna közös hasznosításáról. Elsőként a visegrád–nagymarosi erőmű épült volna föl. A terv azonban valahol zátonyra futott, amiben minden bizonnyal azok az energetikai szakemberek is ludasok voltak, akiket 1959-ben megjelent könyvében Klár János így támadott:

„A hazai távlati energiamérlegekben jelentkező bizonytalanság elsősorban arra vezethető vissza, hogy a távlati energiamérlegek kidolgozásával foglalkozó szakembereink nagy része a nyugati kapitalista országokban meghonosodott számítási módszerekre támaszkodott, amelyek szükségképpen nem felelhetnek meg a szocialista tervgazdaság követelményeinek. A Szovjetunióban a villamosenergia-szükséglet távlati becslése elsősorban a Szovjet népgazdaság távlati ipari és általában gazdasági tervein alapszik. Szemben a nyugati módszerekkel: nem a múlt fejlődésének globális extrapolációjából indul ki, nem a termelés évi növekedési ütemének pontos matematikai meghatározására törekszik, nem a múlt statisztikai adatait, hanem a jövő részletes tervdokumentációkkal alátámasztott célkitűzéseit veszi elsősorban alapul. Világos, hogy szocialista tervgazdaságban ez a módszer a helyénvaló.”31

Ám lényegében hasonló „hibába” esik Klár János is, mikor a vízerőművek gazdasági megítélése során a rút valóságot az akarat fölé helyezi: „A vízerőmű tehát lényegileg versenyképes a hőerőművel, ha a népgazdaság számára a létesítéséhez a szükséges anyagi eszközök rendelkezésre állanak…“32

A jelek szerint egyébként nemcsak a szükséges anyagiak hiányoztak. Úgy tűnik, hogy a vízépítő mérnökök — akik papíron már az egész országot agyonlépcsőzték33 — nem rendelkeztek kivitelezésre alkalmas tervekkel. A Magyar Hidrológiai Társaság 1958. decemberi közgyűlésén Bözsön Dénes főtitkár az addig elvégzett munkát „kisebb részletkérdések tisztázásának” nevezte, György István (VÍZITERV) pedig széles körű tapasztalatcserét javasolt külföldi szakemberek részvételével.34

1959-ben delegáció utazott Franciaországba „a dunai vízerőhasznosítás tervezésével kapcsolatban tervezési, építési és üzemi tapasztalatok megszerzése” céljából. Amint az útibeszámoló írja: „Párizsból való elindulás előtt... M. Loubaton igazgató áttekintést adott a rajnai francia vízerőművekről. A második világháború után Franciaország Németország kívánságára részben módosította az eredeti elvi megoldást... és a Breisach és Strasbourg közötti 66 km-es szakaszon előirányzott 4 vízerőművet már nem egy bal parti üzemvízcsatornában tervezi, hanem rövid, mintegy 8 km-es üzemvízcsatornákat irányoznak elő... ily módon a Rajna medre szakaszonként aránylag magas duzzasztást kap, és a németek által kifogásolt talajvízszintsüllyedés nem fog előállni.”35

Az információ nem vetett jó fényt a csallóközi üzemvízcsatorna tervére, ezért gyorsan feledésbe is merült. A következő delegáció 1962-ben már csak csupa jó hírrel tért vissza Franciaországból.36 Pedig nem ártott volna továbbra is figyelemmel kísérni a Rajna tönkretételét — és okulni belőle. A magyar televízió 1978-ban mutatta be A pusztuló Rajna című filmet. Ugyanebben az évben emelkedett törvényerőre a dunai vízlépcsőrendszerről kötött csehszlovák–magyar államközi szerződés. Már megindultak az előkészítő munkák is, amikor újabb magyar szakértő utazott 1979-ben a Rajnához, hogy azt tanulmányozza, miként fogja a Vízügy a veszett fejsze nyelét fejlett nyugati módszerekkel megmenteni, ha majd tönkreteszi a Dunát.37

A vízépítő mérnökök azonban annak idején nem a talajvízszint-süllyedéssel, hanem az energiatermelés további fokozásával voltak elfoglalva. Mosonyi Emil 1961-es cikkéből kiderül, hogy a tervezők az utolsó cseppeket is igyekeztek kifacsarni a tájból: „Különösképpen kiemelhető, hogy a duzzasztással érintett területek védelmi létesítményei — az ún. járulékos művek tervezése terén lehetett elérni a legszámottevőbb műszaki egyszerűsítéseket és a legnagyobb költségcsökkentéseket…“38

Ha még nem lenne a kérdés egészen világos, nézzük, hogyan védekezik a Vízügy két évtizeddel később, 1980-ban: „…egy vízlépcsőrendszer építésével kapcsolatban nem lehet egy fél országrésznek a különböző gondjait megoldani... Még akkor is, hogy ha van valamelyes összefüggés ezek között, nem lehet mindent egy beruházás terhére megoldani, függetlenül attól, hogy ha itt most fölvetődnek olyan kapcsolódó kérdések, amik esetleg a vízlépcsőrendszer építésével kapcsolatban nem kaptak kellő hangsúlyt... [ez a kollokvium] nagyon jó alkalom arra, hogy fölhívják az illetékesek figyelmét arra, hogy esetleg más területen, más forrásból, más intézkedések során milyen lépéseket kell tenni ahhoz, hogy valóban egy ilyen nagy beruházás... elsősorban az ország érdekeit és a népnek a hasznát szolgálja, ne pedig a hátrányait kelljen az utánunk érkezőknek kijavítani.”39

Magára vessen, aki eddig azt hitte: egy vízlépcsőt eleve úgy kell megtervezni, hogy az alkalmas legyen az ország érdekeinek és a nép hasznának a szolgálatára. Mindenesetre határozott fejlődést mutat a Vízügy, mikor előre bevallja, hogy amit épít, az nem jó. Tiszalökről és Kisköréről még ma sem ismeri el ugyanezt.

1961-ben azonban még a dunai vízlépcsőkkel kapcsolatban sem a hátrányokról, hanem az előnyökről volt szó. Mint Mosonyi Emil írta: „A problémával foglalkozó magyar és csehszlovák tervezőirodák, kutatóintézetek és végül a többször folytatott szovjet konzultációk nyomán az erőművek tervét úgy alakítottuk át, hogy azok minél nagyobb mennyiségű csúcsenergia termelésére legyenek alkalmasak... Ehhez a csúcsüzemhez napi tárolótérre van szükség, ami elég kedvezően kialakítható az üzemvízcsatorna kezdete előtt a hullámtéren.”

Ezzel az elgondolással a tervezők a folyószakasz maximális energetikai kihasználását akadályozó utolsó józan megfontolást is elvetették. A felső-dunai talaj viszonyok mellett ugyanis egy ilyen tározó gyakorlatilag állandó árvízveszélyt jelent.40 A naponta megismétlődő csúcshullámok pedig hátrányosak a hajózásra és súlyosan károsítanák az élővilágot.41 Mosonyi Emilt azonban egészen más érdekelte: „Úgy vélem... lényegesen meg kell változtatnunk álláspontunkat a hazai vízerők kihasználása tekintetében... folyami műveink... nemzetközi viszonylatban is jelentékeny teljesítményű, figyelemreméltó csúcsenergiát szolgáltató és feltétlenül gazdaságos műveknek tekinthetők.” 

A feltételeket viszont továbbra is az energetika diktálta. Részlet egy interjúból: „Óriási birkózás folyt, mert a NIM nem akart vízerőművet építeni. Teljes ellentábor volt. Egyrészt azt mondták, hogy ez olyan kis teljesítőképességű, hogy nem oldja meg a magyar energiaproblémákat, másrészt azt, hogy ugyanennyi beruházással több teljesítményt tudnak gyorsan bedobni, nekik pedig teljesítményre van szükségük. A kamat körül is nagy vita folyt. Ők 12 és fél százalékkal számoltak, ami ma már nem olyan csodálatos, de akkor ez egy lehetetlen elképzelés volt. Nem jutottunk dűlőre. Mi kiszámoltuk és megmondtuk nekik, hogy szerintünk mennyibe kerül forintra egy kilowatt, ha vízerőművel termeljük meg. Ők azt mondták, hogy ez nekik nem kell, és mi nagyon tévedünk, ha azt hisszük, hogy egy erőművet csak úgy magában, a kooperációs hálózattól függetlenül lehet értékelni, mert a vízerőmű teljesítménye attól függ, hogy jön-e a víz vagy nem jön. Akkor megegyeztünk, hogy ők megvizsgálják a rendszerben vitt szerepét, és megmondják, mennyit ér ez nekik. Nekünk kell a tervezéssel alkalmazkodni, hogy annyiból ezt ki lehessen hozni...”

Tervezéssel ezen a gondon nem lehetett segíteni.42 A kedvezőtlen — és megváltoztathatatlan — viszonyok miatt a dunai vízerőhasznosítás egyszerűen versenyképtelen. Ezért a vízügy a következő módon alkalmazkodott az energetika könyörtelen diktátumához:

  1. a tervek egyoldalú energiacentrikusságán nem változtattak (hiszen még mindig így kapták az energetikától a legtöbb pénzt);
  2. a vízlépcsőrendszer teljes beruházási költségéből kivonták azt az összeget, amit az energetika hajlandó volt fizetni (egy kiváltó beruházás értékét);
  3. a fennmaradó költséget más ágazatokra terhelték;
  4. kijelentették, hogy a gabčíkovo-nagymarosi vízlépcsőrendszer a Duna adott szakaszának több célú, komplex hasznosítása.

1962-ben a költségek megoszlása: energetika 90%, egyéb (elsősorban hajózás) 10%.43

1977-ben a költségek megoszlása: energetika 60%, hajózás 16%, vízgazdálkodás 11%, egyéb (infrastruktúra) 13%.44 A két időpont között a vízlépcsőrendszer tervei lényegében nem változtak.

„Elterjedt módszer a komplex költségek önkényes megosztása a részt vevő ágazatok között... Számos példa mutatja, hogy a komplex költségek megosztását néha a komplexumban részt vevő valamelyik ágazat gazdasági mutatóinak mesterséges megjavítási eszközeként igyekeznek felhasználni más ágak rovására. Ez természetesen meghamisítja a részt vevő ágazatok gazdaságossági képét, mert azok gazdasági hatékonyságáról a komplex költségek önkényesen meghatározott elosztása alapján vonják le a következtetéseket.”45

A csapda készen állt.46 Hiábavaló volt minden tiltakozás, a gabčíkovo–nagymarosi  vízlépcsőrendszer közös egyezményes terve 1978-ban törvényerőre emelkedett.

(Utóhang) A hogyanra már választ kaptunk, s részben a miértre is. Megfigyelhettük a szakemberek cselekedeteinek mozgatórugóit egy olyan játszmában, amelyben egy–egy tollvonás is százezreket ér. Van azonban ennek a történetnek egy olyan vetülete, amelyben az egyén eltűnik, s helyét az intézmény foglalja el. Varga Domokos Vizek könyve című szociográfiájában mondja egy vízügyi igazgató:

„Én nem tudom, hogy van ez. Valahogy egymást dolgoztatjuk itt bent a központban, sokszor mintha már nem is mi forgatnánk a gépezetet, hanem az forgatna minket. Értekezletek, megbeszélések, beszámolók, tervek, költségvetések, közügyek, magánügyek, vizsgálatok, jelentések, munkaerőgazdálkodás, pénzgazdálkodás, vízgazdálkodás, de közben a gyakorlattal, a valósággal már lényegesen kevesebbet tudunk közvetlenül foglalkozni.”47

Az elmúlt harminc év alatt a vízügy sajátos, kafkai metamorfózison ment keresztül: szolgálatból Hivatallá vált,48 államigazgatási funkciókkal felruházott szervvé, a hatalom részesévé.

Piramisok,49 obeliszkek, diadalívek, katedrálisok és felhőkarcolók jelzik a hatalom útját. Ám „a vízi munkálatok méretei, a velük kapcsolatos munkamennyiség, a rájuk fordított költségek legtöbbször szinte rejtve maradnak... Aránylag kevés vízi munkálat van, amely külsőleg is mutatja jelentőségét és gazdasági szerepét. Altalában a műtárgyakkal, vagyis a vízgazdálkodási célokat szolgáló különleges építményekkel, létesítményekkel kapcsolatos vízi munkálatok azok, amelyek rátekintésre, külső megjelenésükkel is elárulják jelentőségüket. A vízi műtárgyak közül méreteikkel kitűnnek a völgyzáró gátak és a folyami duzzasztóművek. “50 — írta Bogárdi János.

Hasonló érvekkel erősítette nagyszabású tározótervét Jolánkai Gyula 1957-ben:

„A tiszalöki vízlépcső országunk olyan vízi műtárgya, amelyre műszaki kultúránk fokának mérlegelése alkalmával bátran hivatkozhatunk. Ennek ellenére az a helyzet, hogy míg egykor Széchenyi és Vásárhelyi alkotásai révén országunk a vízi munkálatok tekintetében az élen járt, most — Tiszalök ellenére — éppen csak, hogy az utolsók között nem vagyunk. Az egész világon ugyanis hatalmas lendülettel folynak a víz–hasznosítás gigantikus méretű építkezései. Még ha nem is beszélünk itt a legnagyobbakról — a Szovjetunióban a Volga és Angara, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában a Szent Lőrinc folyó, a Kemano, a Bersimis–Lac Casse vízerőkihasználási terveiről —‚ még a közvetlen szomszédságunkban folyó vízépítkezésekhez képest is erősen lemaradtunk...

Magyarországon... hiányoznak a vízhasznosítás reprezentatív nagy létesítményei, és így hiányoznak a velük kapcsolatos személyes élmények lehetőségei is. Így a vízgazdálkodás gazdasági szerepe és jelentősége Csupán eléggé elvont, elméleti módon — főleg a vele hivatásszerűen foglalkozók számára — érzékelhető, mert a városok útburkolata alá rejtett vagy a lakott helyektől távol meghúzódó apróbb létesítmények egyáltalán nem alkalmasak a közfigyelem felkeltésére.”51

E létesítmények hiánya viszont annál inkább a köz figyelmébe ajánlható: 1979–ben a csatornázott területen élő lakosság számaránya rendkívül alacsony volt, mindössze 40%. 1980-ban az eddigi minimális növekedés megállt, sőt megfordult, a számarány 37%-ra csökkent. A csatornázás hiánya miatt a talajba jutó szennyvíz (a mérgező hulladékokkal és a mezőgazdaságból eredő műtrágyával együtt) egyre nagyobb mértékben teszi használhatatlanná az ivóvíznyerő helyeket.

1980-ban a belvíz és az árvíz több mint 4 milliárd forint kárt okozott a mezőgazdaságban. Magyarország árvédelmi létesítményeinek 40%-a nincs megfelelően kiépítve. A vízgazdálkodás 1981-es terve52 szerint ebben az évben mindössze 20 km árvédelmi töltést építenek ki az előírt mértékre, összesen 275 millió Ft költséggel. Ha a munka hasonló ütemben folyik, a teljes kiépítés nyolcvan esztendeig fog tartani.

Ugyanakkor a dunai vízlépcsőrendszer munkálataira ebben az évben 500 millió Ft jut, az előző ötéves tervidőszakban már több mint egymilliárdot költöttek el erre a célra. Az elmúlt három évtizedben a vízlépcsőrendszer tervezésére, a modellkísérletekre és az ezernyi tanulmánytervre fordított összeg nem ismeretes.

 

  • 1. Mosonyi Emil: Magyarország vízerői. Vizügyi Közlöny, 1948. 2. sz. (Klny.) 15. l.
  • 2. „Keserű valóság az, hogy a magyar állam költségén tanulmányozott és 2,8 millió lóerőre értékelt kiépíthető vízerőkészlet reánk nézve 94,5%-ban elveszett és értékes tanulmányainknak az új szomszédok látják hasznát. Megmaradt vízerőlehetőségeink kihasználása gazdaságilag alig, inkább csak nemzetgazdasági szempontból lehet indokolt. Kisesésű folyóinkon igen hosszú és nagyméretű műcsatornákkal is csak csekély esések hasznosíthatók, a folyók vízjárása tárolással nem javítható, vízierő szempontból legértékesebb vizeink határfolyók, amelyeken a kihasználásnak politikai nehézségei is vannak.” Trummer Árpád és Lászlóffy Woldemár: A tervszerű vízgazdálkodás Magyarországon. Vízügyi Közlöny, 1936. 333. l.
  • 3. Mosonyi Emil: Magyarország elméleti vízerőkészlete. Magyar Technika, 1946. 5. sz. 165–166. 1.
  • 4. Mosonyi Emil 1948. I. m. 21. l.
  • 5. Uo. 21. I.; Hock Károly: Vizerőink gazdaságossága, Vízügyi Közlöny, 1948. 2. sz. (Klny.) 43. l.
  • 6. Mosonyi Emil 1948. I. m. 26. l.
  • 7. Heller László: Energiagazdálkodásunk időszerű kérdései. MTA Műszaki Tud. Oszt. Közl., 1951. 473. l.
  • 8. Somlyó György: A Sztálin-téren. Csatázok verseimmel, szavalókönyv (antológia). Kiadja a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnöksége, Budapest 1950. 373. l.
  • 9. Mosonyi Emil: Vízerő-gazdálkodásunk időszerű feladatai. MTA Műszaki Tud. Oszt. Közl., 1951. 515–540. l.
  • 10. „Az üzemvízcsatorna esésének megfelelő vagy folyócsatornázás esetében a duzzasztási görbék emelkedésének megfelelő veszteség” nagyobb mértéke miatt. Mosonyi Emil. 1948. I. m. 21. l.
  • 11. „Síkföldi, kisesésű vízfolyások vízerejének hasznosításánál a legnagyobb veszteség abból adódik, hogy a duzzasztási magasság korlátozott, illetve rögzített volta miatt a vízhozam növekedésével a hasznosítható esés csökken, és elméletileg a vízhasznosítás lehetősége megszűnik, illetve szünetel minden olyan időszakban, amikor a vízhozam eléri vagy meghaladja azt az értéket, amelyhez tartozó természetes vízállás megegyezik a megadott duzzasztási magassággal. Gyakorlatilag azonban kisebb vízhozamok esetében is — amikor az esés már igen kicsiny — megszűnik az energiatermelés.” Uo. 21. l.
  • 12. Figyelembe véve továbbá Mosonyi Emil egy későbbi kijelentését: „Folyócsatornázási terveink, vízlépcsőink tervezése tette szükségessé, hogy behatóbban foglalkozzunk az élővízforgalom kérdésével és azzal, hogy majdan csatornázandó folyóink milyen mértékben terhelhetők szennyvízzel.” Hidrológiai Közlemények 1955. 3—4. sz. 148. Úgy vélem, hogy a dunai vízlépcsők körültekintő tervezéséhez szükséges (környezetvédelmi) ismeretek az akkori színvonalnak megfelelő mélységben rendelkezésre álltak vagy legalábbis kellő alapot nyújtottak a vonatkozó szakirodalom folyamatos követésére.
  • 13. „Magyarország fajlagos elméleti vízerőkincse 5,45 kW/km2, mintegy 50%-kal nagyobb a Föld vízerőkészletének átlagos fajlagos értékénél... Az 1000 főre eső vízerőkészlet tekintetében már kevésbé kedvező a helyzetünk, mert amíg Magyarországot csak kb. 56 kW/1000 fő jellemzi, addig a Föld átlaga 230, Európáé 104, Svájcé pedig mintegy 1000 kW/1000 fő.” Mosonyi Emil 1948. I. m. 29. l.
  • 14. „A vízerőtelep kiépítését a tervek 4 db egyenként 100 m3/s max. nyelőképességű turbinával irányozták elő. Ezzel a kiépítési szinttel az akkori energetikai szakértők — sajnálatos módon — nem értettek egyet, így a negyedik gépegység nem épült meg, ami kedvezőtlen teljesítményveszteséget (4MW) jelent...” Mátrai István: A tiszalöki vízlépcső tervezése. Tiszai tanulmányút, MHT Bp. 1979. 106. l.
  • 15. A probléma nemzetközi szinten is általánosan ismert. „Szükség van a környezeti hatások gondos vizsgálatára, összhangban a számos országban érvényes törvényes rendelkezésekkel és előírásokkal. Bár kétségtelen, hogy e követelmény pozitív hatással van az emberi közérzetre, egyes esetekben negatív módon befolyásolja a vízerőforrások fejlesztését, mert kivihetetlen gazdasági és műszaki feltételeket teremt.” G. Pantelas: A több célú fejlesztési tervek szemszögéből vizsgált vízenergetikai rendszerek és ezek sokrétű hatása a környezetre. ENSZ, EGB Villamosenergia Szakbizottság szemináriuma, Athén, 1979. (dr. Fésős László fordítása). Az idézett szerzővel ellentétben úgy vélem, hogy többről van szó, mint csupán az emberi közérzet javításáról.
  • 16. Földművelésügyi Minisztérium Vízügyi Műszaki Szolgálatának Munkaterve. Vizügyi Közlöny, 1946. 1–4. sz. 15. l. és Mosonyi Emil 1948. I. m. 25. l.
  • 17. A dunai és tiszai vízlépcsők létesítésének hidrológiai kérdései. Az 1951. június 19–20-án megtartott akadémiai hidrológiai konferencián elhangzott előadások és hozzászólások. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1952. 18 Lázár István: Bodrogközt ismét elviszi a víz? Élet és Irodalom, 1981. július 11. Lásd még: Tiszai tanulmányút. MHT kiadása, Budapest, 1979.
  • 18. Lázár István: Bodrogközt ismét elviszi a víz? Élet és Irodalom, 1981. július 11. Lásd még: Tiszai tanulmányút. MHT kiadása, Budapest, 1979.
  • 19. Feltétlenül ki kell emelni, hogy Mosonyi Emil előadásában a felsorolt lehetséges változatok között még kizárólag többlépcsős üzemvízcsatornás hasznosítás szerepel. Hogy folyami erőművet vagy üzemvízcsatornát (oldalcsatornát) építenek, akár egy, akár több lépcsővel, ettől az adott folyószakasz esése és vízhozama (vagyis vízerőkészlete) nem változik. Az üzemvízcsatorna elsősorban azért előnyös, mert árvíz esetén is folyamatos energiatermelést lehet biztosítani (szemben a folyami változattal, lásd 11. sz. jegyzetet). A fölös hozamot ugyanis a régi mederbe, az üzemvízcsatornával megkerült folyószakaszba lehet engedni. Ugyancsak az energiatermelés érdekelt szolgálja elsősorban, ha egy adott szakaszon kevesebb lépcsőt építenek, nagyobb eséssel (mint ahogy egy autóbusz üzeme olcsóbb, mint tíz személyautóé). Természetesen így csak néhány százaléknyival több energiát lehet nyerni. A többlépcsős megoldáshoz viszont kisebb duzzasztás tartozik, ami a folyónak és környezetének szempontjából kíméletesebb beavatkozást jelent.
  • 20. Országos Vízgazdálkodási Keretterv Ankét, 1954. Június 21–22. MTA Műszaki Tud. Oszt. Közl. 14. köt. 4. sz.
  • 21. Bogárdi János, Ihrig Dénes, Károlyi Zoltán, Lászlóffy Woldemár, Petényi Oszkár és Tőry Kálmán: Vélemény a Bratislava–Visegrád közötti Duna–szakaszon tervezett vízlépcsők hatására bekövetkező hordalék– és jégviszonyokról. 1952. (gépirat)
  • 22. Kerekasztal-beszélgetés, 1980. október 10.
  • 23. „Száraz gazdálkodás esetében a nyári deficitet a növényzet a felszín alatt télen tárolódott készletből (talajvízből és talajnedvességből) pótolja. Ha ez nem elégséges, a terméseredmény jelentős csökkenésével, esetleg a teljes eredménytelenséggel (aszálykár) kell számolnunk… Nemcsak gazdaságossági érdek a téli tározódás növelése (hiszen így helyben biztosítjuk azt a vízmennyiséget, amit egyébként költséges elosztórendszereken kell a felhasználási helyek minden négyzetméterére egyenletesen elosztva eljuttatnunk), hanem a növényfiziológia által megszabott felhasználási folyamatnak Is legjobban megfelelő vízellátási forma.” Kovács György: Talajvízkérdések a mezőgazdasági vízgazdálkodásban. BME Továbbképző Intézetének kiadványa, M. 253. Tkv. kiadó, Budapest, 1972. 5. l.
  • 24. „Külön kell szólnunk a sajnos még gyermekcipőben járó vízenergia- hasznosításról, amely iparág természeténél fogva a legszorosabban kapcsolatos a folyók vízjárásával. Az ezzel kapcsolatos feladatok közül csak példaként említhetem... a duzzasztás okozta talajvízszint–emelkedés, ill. oldalcsatornás erőműveknél a fellépő talajvízszint–süllyedés mértékének előzetes megállapítását, az ezáltal esetleg bekövetkező károknak becslését…” Sebestyén Jánosnak, az ipar– és energiaügyi miniszter első helyettesének előadásából. Beszámoló a Vízrajzi Szolgálat kongresszusáról. Vízügyi Közlöny, 1956. 261. l.
  • 25. A talajvíz várható változásának hatása a Szigetköz növénytermesztésére a Gabčíkovo-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer megépítése után. Keszthelyi Agrártudományi Egyetem, 1976.
  • 26. Szigetközi talaj vízszint-szabályozás tanulmánya. VÍZITERV, 1981.
  • 27. Strabón: Geógraphika. Gondolat, Budapest, 1977. 768. l.
  • 28. „Az energiatermelés évi költségét a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Tervhivatal szovjet tapasztalatokon nyugvó állásfoglalása szerint kamat nélkül — a mű nagyságától függően — a beruházott összeg 5–6%-a között vettük fel.” Pap István: Vízerőink hasznosítása és vízi utaink fejlesztése. Országos Vízgazdálkodási Keretterv Ankét, 1954. jünlus 21—22. MTA Műszaki Tud. Oszt. Közl. 14. köt. 4. sz.
  • 29. Zsarnay Tibor: A vízerőművek és hidraulikus energiatározók építésével kapcsolatos kérdések a beruházás hatékonyságának szemléletében. Hidrológiai Közlöny, 1958. 4. sz. 273–279. l.
  • 30. „A fenti tényező Nyeszteruk szerint úgy adódik, hogy a kihasználható folyószakaszok energiakészletét 70%-os redukcióval s az energiaátalakítás eredő hatásfokát 80%-os értékkel vesszük fel.” Mosonyi Emil 1948. I. m. 29. l.
  • 31. Klár János: Energiahordozóink és a hazai vízerőhasznosítás. MHT, Bp. 1959. 32. l.
  • 32. Uo. 102. l.
  • 33. Lászlóffy Woldemár a dunai vízlépcsőkkel kapcsolatban fölteszi a kérdést: „Meg fog ismétlődni, mint annyiszor a történelemben, hogy az ember maga teszi tönkre környezetét?” — majd a jövőt illetően rámutat, hogy „a vízgazdálkodás fejlődésével a hidrológiának új szakaszba kell lépnie. Egyrészt technikai beállítottságának megtartása mellett erőteljesen fejleszteni kell kapcsolatait a természettudományok valamennyi ágával. Másrészt a térbeli szemléletnek kell benne úrrá válnia. Egészében kell vizsgálnia egy-egy vízgyűjtőn belül a műszaki létesítmények és a hidrológiai jelenségek kölcsönhatását.” A Dunacsatornázás szerepe és jelentősége a transzkontinentális víziút-hálózatban. Kongresszus, Budapest, 1965. szeptember 6–9.
  • 34. Hidrológiai Közlemények, 1959. 1. sz. 82. l. és 1959. 5. sz. 401. l.
  • 35. A tanulmányút résztvevői: OVF részéről Vajda József vízügyi főigazgató-helyettes és Breinich Miklós főmérnök; a VÍZITERV részéről Mátrai István főmérnök és Pap István osztályvezető mérnök.
  • 36. A tanulmányút résztvevői: Dégen Imre vízügyi főigazgató, Molnár László (Országos Tervhivatal), Sárközy György (OMFB) és dr. Mosonyi Emil, az OVF Vízerőhasznosítási Csoportjának vezetője. Idézet a tanulmányútról írt előzetes jelentésből: „A delegáció által a Rajnán megtekintett erőművek körzetében a kavicsréteg vastagsága kb. 200 m, és a kavics jóval durvább és áteresztőbb, mint a tervezett dunai erőműrendszer környezetében. A megépült erőműveken szerzett tapasztalatok szerint a csatorna szigetelése, a környező területek védelme és a talajvízháztartás egyensúlya biztosítható.” (Lásd még a 37. sz. jegyzetet is.)
  • 37. A tanulmányút résztvevője: dr. Hajós Béla. Idézet az útibeszámolóból: „Hivatkozással a beszámoló megfelelő pontjában részletezett tapasztalatokra, leszögezhető, hogy a folyócsatornázás általában az egyéb jelentős gazdasági előnyök mellett, bizonyos értelemben kedvezőtlen változásokat idéz elő a környezetben. A hatások közül mint talán legfontosabbakat a talajvíz-háztartás megváltozását és vízminőség romlását kell megemlíteni. A Felső-Rajna morfológiai viszonyai hasonlóak a magyarországi vízlépcső-építések által érintett szakaszhoz, sőt a várható környezeti károkat tekintve, a Rajna helyzete kedvezőbbnek tűnik. A fentiek elsősorban a vékonyabb kavicsrétegre és a kisebb hatótávolságra értendők.

    Hazánkban a Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer építése kapcsán a legnagyobb szakmai viták, a vízszállításból kikapcsolt ún. régi Duna- meder sorsáról és a csatlakozó térség várható talajvízviszonyairól folynak. Az illetékes szakemberek viszonylag egységesek a várható hatások kérdésében, korántsem azonos az álláspont viszont a védekezési beavatkozások területén.

    A Rajna mentén, amint láthattuk, a környezeti kérdések teljes figyelmen kívül hagyásától kezdve, az öntözéses gazdálkodáson keresztül, a végleges megoldásnak tűnő, a felhagyott medrekbe épített duzzasztóműveken keresztül több megoldást alkalmaztak. A tapasztalatok részben átültethetők a magyar Felső-Duna szakaszra, ennek alapján a kérdés gazdasági oldalról való megközelítését javasolom.

    Az egyik oldalról megbízhatóan fel kell tárni a várható hatásokat és az azok következtében keletkező károkat, amelyekkel szembeállítandók az elhárító vagy kárcsökkentő beruházások előnyei, hátrányai és költségei. Jelen esetben az érintett terület teljes felhagyásától, a régi meder duzzasztásáig célszerű a szóban forgó kérdést megvizsgálni. A probléma gazdasági megközelítése tompíthatja a jelenleg hovatartozási alapon nyugvó vitákat.”

    Hajós Bélának különben, amint ezt útibeszámolójában is leírja, módja volt a felmerült problémákat Karlsruhéban megbeszélnie Mosonyi Emillel, aki az 1960-as évek közepe óta az NSZK-ban él. Lásd még: Hajós Béla: A Rajna szabályozásának környezeti hatásai. Vízügyi Közlöny, 1980. 3. sz. 370–394. I.

    A Rajnával kapcsolatos legfrissebb fejleményekkel foglalkozik publikálásra szánt levelében dr. Trunkó László (Karlsruhe, NSZK), egy. magántanár, múzeumi osztályvezető, az 1969-ben megjelent Geologie von Ungarn cimű könyv szerzője. Részletek a levélből: „Szinte elképzelhetetlen, hogy a nyolcvanas években Európa közepén egy ilyen tervet, még komolyan meg akarnak valósítani! Hatalmas költséggel mérhetetlen károkat okoz magának az ország — az energiának és a költségnek a fele, de a kihatások oroszlánrésze Magyarországot illeti — és mindez 440 MW energiáért! Ennyit termel pl. az NSZK-ban a mannheimi hőerőmű minden föltűnés nélkül hozzáépitett új tömbje... A Felső-Rajnán... az is bebizonyosodott, ha egyszer elkezdenek vízlépcsőket építeni, akkor nincs megállás. A vízlépcsők alatt hirtelen megnövekedett szállítási kapacitás annyira erodálja a medret, hogy az eróziót új vízlépcsővel kell fölfogni. így épültek Strasbourg és Karlsruhe közt vízlépcsők, amiket már senki se akart. Évekig folyt a vita a következő, a neuburgweieri vízlépcső (15 km Karlsruhétől délre) szükségességéről. E napokban döntött a Szövetségi kormány Bonnban és a tartományi Stuttgartban, hogy a környezeti hatások miatt lemondanak a vízlépcső építéséről, ahelyett inkább folyamatosan pótolni fogják az erodált hordalékot. Ezek a kihatások pedig eltörpülnek a nagymarosi vízlépcső következményeivel szemben! Bár ki tudja: egy vízlépcső mondjuk a Lánchíd helyén talán érdekes, mindenesetre nagyon eredeti látvány lenne! Ne riadjunk vissza a következetességtől.” (1981. május)

  • 38. Mosonyi Emil: Új elgondolások vizerőink kihasználásáhan. Hidrológiai Tájékoztató, 1961. március 17. 18. l.
  • 39. Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer Kollokvium, Budapest, 1980. szeptember. Részlet Velősy Imre (Országos Vízügyi Beruházási Vállalat) hozzászólásokra adott válaszából.
  • 40. „Árvíz idején a töltések állékonyságára a legnagyobb veszélyt az altalajtörés jelenti, ami sok esetben az első észlelhető jelenségektől kezdve olyan gyorsan következik be, hogy eredményes védekezés nem vagy alig végezhető. A talajtörés elsősorban az altalajviszonyoktól (Pl.: régi mellékágak medrének keresztezési helye) függ és csak kismértékben növelhető a biztonság a töltések méreteinek növelésével.

    A jelenség veszélyességét tanúsítja, hogy legutóbb a Szigetköz 1954-ben, a Csallóköz 1965-ben szenvedett súlyos árvízkárt hasonló okokból keletkezett töltésszakadás miatt. Bár jelenleg a szigetközi Duna menti töltések ki vannak építve az előírt magassági és szelvényméretre, a fentebb ismertetett jelenséget azonban kiküszöbölni nem lehet, tehát árvíz idején intenzív felügyelet és adott esetben védekezési beavatkozás szükséges.” 14—15. l. Meglepő, hogy a szerző ezután kijelenti: „Az 1842 fkm-től felfelé megépülnek a tározó töltések és szivárgó csatornák. Ezeket állandó és az alsó szakaszon a legnagyobb árvlzszintnél magasabb vlznyomásra méretezik, Így gyakorlati értelemben teljes biztonságról beszélhetünk ezen a szakaszon.” 16. l. Velősy Imre: A vlzlépcsőrendszer vízgazdálkodási területi hatásai. Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer Kollokvium. Budapest, 1980. szeptember. Az Energiaigazdálkodási Tudományos Egyesület kiadása.

    „Az árvízi biztonságot tekintve, a tervbe vett töltés építési, magasítási és erősítési munkálatok megfelelőnek mondhatók. Az aránylag nagy kiterjedésű tározó, valamint a magasvezetésű üzemvízcsatorna miatt a tervezett védelmi műveket mindenesetre állandó és fokozott ellenőrzés alatt kell tartani.” OMFB Szakértői jelentés a magyar—csehszlovák dunai vízerőműrendszerről. Budapest, 1962. június 24. l.

    „A vízügyi infrastruktúrára jellemző, viszonylag nagy élettartam és a nagy méretek a megrongálódás potenciális veszélyét is magukban hordozzák. A sok évtizedes működési időtartam alatt zérónál nagyobb valószínűséggel jelentkezhet a vízi létesítményeket károsító katasztrófa.. Figyelembe kell venni, hogy a cseh–magyar Duna–szakaszon tervezett vízlépcső a 6–7 erősségű szeizmikus zónában van. Földrengés esetén a magas talajvízszint igen kellemetlen helyzetet okozhat. Az oldalcsatorna mentén viszont a lecsökkent talajvízszint kedvezőtlen a gátak ellenállóképessége szempontjából.” Trendek és prognózisok a vízgazdálkodáshan. Összeállította Déri József. VMGT 85. sz. VÍZDOK–VITUKI, Budapest, 1977.

    „A létesítendő dunakiliti tározó és a felvízcsatorna mintegy 240 millió köbméteres vízmennyisége potenciálisan veszélyes helyzetet teremt mind közvetlen környezetére, mind az alatta levő folyamszakaszra, beleértve Budapestet is. Állításunkat arra alapozzuk, hogy a közelmúltban az NSZK-ban a Duna–Majna–Rajna–csatorna és az Elba oldalcsatorna függőmedrű szakaszain gátszakadás történt. Mindkét esetben csak néhány millió köbméter víz távozott, és mégis igen nagy pusztítást okozott. A mi esetünkben nemcsak az építési hibák okozhatják a gátszakadást, hanem a csatorna földrajzi helyzete is, mert az az uralkodó északnyugati szél irányában fekszik. Nagy magassága pedig erdőkkel nem védhető, mint, a jelenlegi meder, s ezért orkánszerű szélviharok esetén a nagy hullámverés a védőgátakat elhabolhatja. Ha egy ilyen gátszakadás miatt levonuló árvíz az egy százalékos valószínűségi árvízzel egybeesik, jóval magasabb árvízszintet eredményezne, mint amire Budapest árvízvédelmi műveit kiépítették, és Budapest legértékesebb belvárosi területeit, beleértve a Metró alagút–rendszerét is, valamint a főváros Szentendre–szigeti víznyerő létesítményeit is tönkretenné. A kár többszöröse lenne az egész Gabčíkovo-Nagymarosi beruházás értékének.” Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer Kollokvium, Budapest, 1980. szeptember. Hábel György és Molnár István közös hozzászólása, részlet.

  • 41. Horvai Árpád: A Gabčíkovo-Nagymaros Vízlépcsőrendszer hatása a magyar hajózásra. Közlekedési Közlöny. 1980. 48. sz. 828. l.

    A hajózással kapcsolatban még megemlíthető, hogy a nagymarosi vízlépcső egyértelműen akadályozná a hajózás zavartalanságát a Duna-kanyarban. Sokszor elhangzott, hogy a vízlépcsőrendszer mielőbbi kiépítését a Duna–Majna–Rajna–csatorna közeli befejezése indokolja. Ezzel kapcsolatban: „Miközben a bajor kormány szerződésszegőnek titulálja a német szövetségi kormányt a Duna–Majna–Rajna–csatorna munkálatainak lassítása miatt, a bajor környezetvédők szervezete az építkezés azonnali leállítását követeli. Nem retten vissza, hogy ha kell, bírósági keresetet nyújtson be célja elérésére. A környezetvédők azzal indokolják harcias lépésüket, hogy a tervezett beruházás közlekedéspolitikailag indokolatlan presztízsberuházás, amelyhez nincsenek is meg az anyagiak. (DPA)” Népszabadság, 1981. június 3. „Egy észak-németországi tanulmányút jobb belátásra bírhatná a bajorokat: az Elba és a Központi Csatorna (Mittellandkanal) között 1,2 milliárd márkát öltek az Elba–oldalcsatorna földmunkáiba. Ez a víziút, amelyet egykor úgy ünnepeltek, mint az iparosítatlan pusztaság megmentőjét, ma főleg a deszkavitorlázók szórakozását szolgálja. De hát a bajorok maguk akarnak tapasztalatokat gyűjteni... mióta Bajorország a vasútjaiért cserébe ezt a csatornát kapta meg, a Duna–Majna–Rajna vállalkozás az iskolapéldája a minden értelem nélküli közlekedési és struktúrapolitikának. Eddig már 3,7 milliárd márkát nyelt el a csatorna, ez a grandiózus tévberuházás... Liesel Hartenstein bonni SPD-képviselő a csatorna költségeivel kapcsolatos nemzetgazdasági veszteséget évi 800 millió márkára becsüli. Alfred Dick, bajorországi környezetvédelmi miniszter mégis azt meséli, hogy »ez a területfejlesztésnek, a gazdasági növekedésnek és a környezetvédelemnek a mágikus háromszöge lesz«. Inkább fekete mágiáról lehetne beszélni... Nürnberg állami kikötőjében például, amelyet 10 évvel ezelőtt több mint 200 millió márkás költséggel 3,5 millió t/év kapacitásra építettek ki, 1980-ban mindössze 500 ezer tonnát rakodtak...” Der Spiegel, 1981. 32. sz. 28–29. l.

    Az élővilágra vonatkozóan: „Földrajzi sorrendben összefoglalva, a pozsonyi tározóban szaprobiológiai és eutrofizációs problémák merülnek fel, egyidejűleg azzal, hogy a gazdaságilag és ökológiailag értékes halállomány abszolút nagyságban csökkenni fog és valószínűleg csak az apró termetű Cyprinidák állománya fogja jobban hasznosítani a rendelkezésre álló tápanyagforrásokat. A tározót követő teljesen mesterséges kialakítású oldal–, illetve üzemvízcsatorna — a mintegy 25 km hosszúságban betonozott ágyba kerülő új Duna-meder — csak igen korlátozott, természetes funkcióit illetően végtelenül szegény élővilág kialakulását teszi lehetővé. Az üzemvízcsatornával párhuzamosan az elhagyott Duna-meder és a vele kapcsolatos mellékágrendszerek az a vidék, amely a legnagyobb változáson megy át. Az üzembevétel után is a legextrémebb szituációkba kerül. Maga a terület természetes kialakulásában különlegesség. A hidrográfiai tagoltság, a magas talaj vízszint és a kiterjedt ártér olyan dús vegetációt és élővilágot hozott itt létre, amely ritkaságnak számít ma Európa kultúrterületein. Ha nem kerülne sor a vízlépcsőrendszer megépítésére, ez a terület előbb–utóbb kiemelt védettséget kapna. A tervezett 50–100 m3/s vízhozam levezetése mellett — még az utóbb kilátásba helyezett fenéklépcsőzés mellett is — a mellékágak tekintélyes részben lefűződnek, elsekélyesednek, egymással és a főággal való kapcsolatuk megszakad. A felülről érkező szerves hordalék szétáramlása, kiélése, azaz öntisztulása — mint eddig jórészt tudomásul sem vett természetes folyamat — megszűnik. Vele együtt megszűnik az itt jelenleg gazdag és változatos halállomány is, amelynek populációnövelő hatásait az alább elhelyezkedő Duna- szakaszok is élvezték. Az üzemvízcsatorna alatt, az elhagyott medertől élesen el nem választhatóan következik a két erőmű közötti szakasz, ahol az élővilág habitusát a csúcsüzemi üzemmód szabja meg. A Pozsonyi tározóból érkező víz biológiai öntisztulása rosszabb feltételek mellett megy végbe, mint a jelenleg érkező Duna–vízé, és a vízszint mesterséges ingadoztatása miatt a halállománz még kevésbé találja meg szaporodásának ökológiai feltételeit, mint a Pozsonyi tározóban.” Tóth János (Dunakutató Állomás) előadása (részlet). A Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer környezeti hatásai. Ankét, Tatabánya, 1980. MHT és HNF.

  • 42. „Amennyiben egyes használók erőforrásai nem elegendők a kijelölt részesedési arány kielégítéséhez, meg kell változtatni a létesítményre vonatkozó elgondolásokat vagy annak üzemét a teljesítmény csökkentése irányában, megfelelően csökkentve a szóban forgó használónak részesedési arányát mások javára; ezután a kalkulációt meg kell ismételni.” M. V. Blazek, csehszlovák referens: Komplex hasznosítású vízerőmű beruházási költségmegosztásának módszerei. EGB Villamosenergia Bizottság. Az európai vízerőkészletek tanulmányozására és hasznosítására alakult szakértői csoport 20. ülése, Genf, 1967. szeptember.

    Az ilyen eljárás következetes alkalmazása esetén a dunai vízlépcsők terveire ma már legföljebb a Vízügyi Múzeum tartana igényt.

  • 43. OMFB Szakértői Jelentés. 1962. I. m. 1. l.
  • 44. Kertai Ede–Mátrai István: Vízfolyások több célú hasznositása. BME Továbbképző Intézet kiadványa, M. 299. Tkv. kiadó, Budapest, 1977. 100. 1.

    A magyar félt terhelő jelenlegi beruházási előirányzat 32–38 milliárd forint, tehát (az 1962-es arányt véve) az energetika 9,6–11,4 milliárd forint ajándékot kapna az állami költségvetésből, más ágazatok rovására. „A stratégiai jellegű energiapolitikai döntéseket szűk körű technokrata réteg hozza, amely általában az energiakínálat növelését lehetővé tevő alternatívákat részesíti előnyben. Az energiatermelők és a kormányok között rendszerint szoros szimbiózis alakult ki. Bár az utóbbi években az energiapolitikai rendszer korábbi döntéshozatali zártsága mérséklődött, annak következtében, hogy az energiaválság újabb és újabb érdekcsoportok kialakulásához, illetve tevékenységük aktivizálódásához vezetett, ám mindez nem tudta lényegesen átalakítani az energiapolitikai rendszert. Az energiafogyasztás mérséklését szorgalmazó erők nem eléggé szervezettek.” Dobozi István könyvismertetése L. N. Lindberg (szerk.): Az energia-szindróma című művéről, amelyben öt fejlett tőkésország, valamint India és Magyarország energiapolitikájának alakulásáról van szó. Valóság, 1981. 1. sz. 107–108. 1.

    A dunai vizlépcsőrendszer egyoldalúan energiacentrikus terveit 1973–ban, az energiaválság tetőpontján fogadta el a Magyar–Csehszlovák Közös Kibővített Műszaki Bizottság. Az 1973-as közös beruházási program például egy Vojka–Dunaszeg kétlépcsős folyami változat elvetését csak azzal indokolta, hogy az „energetikailag kedvezőtlenebb”. A jelenlegi tervek által ígért villamos energia fele (a magyar állam részesedése) évi 450 ezer t kőolajjal egyenértékű (1979-es színvonalon), ez a mennyiség az energia- fogyasztás mérséklése révén is megtakarítható (egyúttal a várható károk is elkerülhetők). Lásd még: Erdősi Pál: Az energetikai beruházási arányok csökkentésének népgazdasági hatása, II. rész, Energetikai teljesítménytartalék vagy fogyasztói korlátozás. Energiagazdálkodás, 1980. 10. sz.

  • 45. Kertai Ede—Mátrai István: I. m. 103. l.
  • 46. „Nem hatásos metafora tehát a „társadalmi csapda”, hanem nagyon is valóságos és kézzelfogható mechanizmus, amely különböző formákban újra és újra mozgásba jön, s többnyire súlyos pusztítást végez azokban az értékekben és javakban, erőforrásokban és emberi kapcsolatokban, amelyekre a közösségnek, társadalomnak nélkülözhetetlen szüksége van. Létérdeke hát minden közösségnek, társadalomnak, hogy idejében észrevegye a csapdák kialakulását; mert kezdeti szakaszukban még viszonylag könnyű kicsúszni, később viszont már sokkal nehezebb, többnyire csak súlyos veszteségek árán lehet kiszabadulni belőlük.” Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák. Magvető, Budapest, 1979. 6. l.
  • 47. Varga Domokos: Vizek könyve. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1976. 394. l. A dunai vlzlépcsőrendszer veszélyeire vonatkozóan lásd 149–151. l.
  • 48. „A vízügyi törvény végrehajtásáról szóló rendelet 1968. október 30-i hatállyal történt módosítása az Országos Vízügyi Főigazgatóság elnevezést Országos Vízügyi Hivatalra változtatta, ami a névben is határozottabban juttatja kifejezésre az országos hatáskörű szerv főhatósági jelentőségét és jellegét.” A vízügyi szolgálat fejlődése (1945–1973), VMGT 61. összeállította dr. Bényey Zoltán. VÍZDOK, Budapest, 1974. 108. l.
  • 49. Az oly sok kárt okozó asszuáni gát, a „Sadd el Ali” gúnyneve: Nasszer piramisa.
  • 50. Bogárdi János: Kevés víz – víz – sok víz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1967. 97. l. A fejezet címe: Épül a második tiszai vízlépcső.
  • 51. Jolánkai Gyula: A Tisza-völgy északi része vízhiányának pótlása a Dunából átvezetett víz dombvidéki tározásával. Vízügyi Közlöny, 1957. 3–21. l.
  • 52. Tájékoztató a vízgazdálkodás 1981. évi tervének fő célkitűzéseiről. OVH, Budapest, 1980. december.

Hivatkozás

Vargha, J., 1981. Egyre távolabb a jótól : Dokumentumok a Gabčíkovo-Nagymarosi vízlépcsőrendszer történetéből. Valóság, 24(11), pp.1–23.